„Ha, egyszer majd a végzet, Selmecről menni késztet…”

Már nyolc éve, hogy október első felében az akadémisták felpezsdítik az ősi város hangulatát. Vígan,jókedvűen énekelnek, kocsmáról kocsmára járnak, beszélgetnek, ismerkednek. Tiszteletüket teszik a fontosabb emlékhelyeken, s újakat mutatnak balekjaiknak, kulturálódnak. Temetőt rendeznek, és közösséget építenek. Érdeklődőek, és szomjasak.

Hol vannak ők most, hol lelem? Elő nyakas vitézek! Kiket a bor s a szerelem Félistenné igézett?

Egyrészről, a selmecbányaiak nagyon büszkék arra, hogy immár 20 éve az UNESCO a világörökségi listáján szerepelnek, az előkelő 400 (valahanya)-dik hellyel, s hogy mennyi mindent is köszönhet a világ az itt élt, tanult, oktatott diákoknak, professzoroknak, na meg Mária Teréziának, aki nem volt szlovák tudomásom szerint…

Másrészről, senkit nem érdekel már a teátrális ceremónia a Szent Katalin templomban, s még kevésbé élvezetes a diákok nélküli fáklyás menet, csöndben vagy szlovák nyelvű nótákkal fűszerezve.

Ezért tavaly úgy döntöttek a soproni Firmák, hogy meghagyják a városnak az Ő kis protokolláris ceremóniájukat, s megrendezik (egy hét különbséggel) a diákközpontú Akadémisták Selmecent. Amin persze szép számmal képviseltette magát a magyarországi diákság is (mégiscsak 250 éve, hogy Mária Teréziának köszönhetően akadémiai szintre lépett az oktatás) és persze jöttek ugyan úgy a dékánok, rektorok, a különböző testvérintézményekből.

Idén, viszont mindkét hétvégén családias hangulat uralkodott. Október első hétvégéjén Bacsófalván jártak a diákok, és igyekeztek kicsit szabadabban, kötetlenebb módon ismerkedni egymással, a várossal. Rá egy hétre pedig következett a protokolláris rendezvény. Amelyen, finoman szólva is kevés diák vett részt. Ha jól emlékszem a soproni Firmák voltak 28-an. Annyit árulnék még el, hogy Miskolc-Dunaújváros-Székesfehérvár összesen nem tette ki ennek a számnak a felét sem. Aki úgy gondolja, hogy érdekli mi volt a szombati napon, hát ajánlom figyelmébe az egy évvel ezelőtti írásomat. Ja, nem, bocsánat. Nem volt szlovák szakestély – sem.

Ha Selmec hív…

Valamiért, idén sokan nem érezték úgy, hogy menniük kéne. Képviselni a szakot, asztal/baráti társaságot, iskolát. Lehet, hogy nem ért rá, vagy nem volt pénze, vagy nem volt kifogása (nem is értem, hogy lehet ezekből kifogyni?). Lényeg, hogy kevesen voltak hajlandóak venni a fáradtságot, az időt és a (jó)kedvet, hogy végre Selmecre utazhassanak.

Vagy talán más volt az oka rezignáltságnak, a közönynek, az apátiának, ami idáig vezetett? Nem tudom, s nem kívánom megválaszolni, csupán hajt a kíváncsiság, hogy egy selmeci szellemben nevelt, balek, kohlenbrenner, Firma, veterán, filiszter miért nem akarja tovább örökíteni, mesélni, átélni azt, amit az ősi város nyújthat – mindenkor, mondjuk októberben.

A selmeci szellem / Még él közöttünk, / És várunk sem dől össze; /Mi erre esküszünk!

Röviden úgy foglalnám össze, hogy csodás időnk volt egész hétvégén, remekül éreztem magam, örültem, hogy mutathattam újat néhány érdeklődőnek, ugyanakkor sokkal többet, mást nem nyújtott a ceremónia. Az alacsony hallgatói létszám pedig kérdéseket vet fel. Miként tovább, mit tudunk még tenni, hogy pozitív változás álljon be, stb.?

Jó szerencsét!

 További képek. . .

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.