Hosszú idő után újra írhatom, hogy hurrá nyaralunk!

Ugyan, csak egynapos volt a vakáció, mégis kellően feltöltődtünk a tenger látványától és a sós fuvallatoktól. A Kent megyében található Whitstablebe látogattunk egy kellemesen meleg pénteki napon.

Bevallom őszintén, hogy az utazás előtti napokban hallottam először erről a városról, s egy blog bejegyzésen kívül többet nem is olvastam a helyről igazán. Aztán persze a helyszínen, és utólag kissé kikupáltam magamat, de túlzásokba nem fogok esni a beszámolóban, ígérem. Helyette majd a képek dominálnak.

A nagyjából 80 perces vonatozást a Victoria állomásról kezdtük meg, ahova éppen csak betoppantunk. A zsúfoltnak egyáltalán nem mondható vonat talán 5-6 állomáson állt meg, míg a festői kisvárosba érkeztünk, olyan 10 óra tájt. Volt kötelező látnivaló listánk, de elsőként egy késői reggeli volt a vágyunk csupán.
Az állomástól csak egyenesen kell sétálni, s olyan 15-20 perc alatt meg is lehet érkezni a kikötőbe és a város központjába is, vagyis inkább főútnak mondanám a „centrumot”. Az ekkor még kissé álmos község leginkább csak a sirályok rikácsolásától volt hangos, de azért szépen, lassan benépesültek az járdák is. Talán ez végett sem volt igazán könnyű reggelizőt találni, de végül egy viktoriánus kori vendéglőben szolgáltak fel napindító elemózsiát is. Nem mondom, a választék és az adag is eléggé puritán volt, de a célnak pont megfelelt.
Ha már közel voltunk a város ütőeréhez, akkor úgy döntöttünk, hogy korzózunk egyet, amíg nem lesz túl nagy a forróság. Ennek megfelelően bámészkodtunk jobbra-balra, itt egy étterem, vagy pub, amott egy galéria, ajándékbolt. Érezhető volt, hogy itt az emberek számítanak a turizmusra. S hogy ennyire műkedvelők is lennének? Ezt nem tudom. Utunkba akadt egy kedves kis pékség is, ahol hívogatóan kacsingattak ránk a sütemények az ablaküvegen keresztül, így – na meg még fért is belénk – kivártuk a sorunkat. A fahéjas csiga kétségtelenül megérte az ácsorgást!
Tovább bandukoltunk, míg el nem érkeztünk a helyi múzeumig. Habár nem feltétlenül ’kultúrtripre’ voltunk beállítva, mégis szimpatikusnak tűnt az aprócska bejárat, ezért bekukkantottunk, s meg is tekintettük az aranyos kis kiállítást. A leginkább korabeli használati tárgyakkal tarkított bemutatóterem valóban bájos volt, teljes mértékben megérte a 3 Fontos belépőt! Volt itt régi velocipéd (kétkerekű), angolul penny-farthing kiállítva, gőzmozdony másolat, na meg minden, ami hajózással, halászattal kapcsolatos. A vasutas történelmükre amúgy is büszkék az itteniek, mivel az elsők között épült (1830) gőzmozdonyok által használt vasúti pálya Canterbury és Whitstable között, ami, azóta már nincs meg, de úgy vélem, hogy világviszonylatban sem rossz teljesítmény. A város híres emberei szekcióban jelentős gyűjteménnyel büszkélkedhet Peter Cushing, kinek talán leghíresebb alakítása Tarkin tábornok a Csillagok Háborújából.
A múzeumi móka után még egy kicsit folytattunk utunkat előre, az egyre élénkülő városi forgalommal párhuzamosan, míg úgy nem döntöttünk, hogy elég a belvárosból, és irány a part.
Itt meg kell jegyeznem, hogy aki szeretné mondjuk meglátogatni a város legrégebbi (1856) éttermét a Wheelers Oyster Bar-t, annak résen kell lennie, mert nem mindig van minden nyitva. Ez lehet, hogy csak a szezonon kívüli időszak miatt volt így, mindenesetre itt nem ettünk. S, ha már így… akkor meg kell jegyeznem, hogy a Sundae Sundae-ben sem ettünk fagyit, sajnos, s ezt azért jobban sajnálom, mivel ez be volt tervezve.
De kanyarodjunk is vissza a történet azon részéhez, amit viszont tapasztaltunk, úgy, mint a friss, hűs tengeri fuvallatot, ami megérintette arcunkat és szívünket egyaránt a kavicsos partra érkezvén. Már a rómaiak is halaszták az osztrigát a környéken, így nem is volt meglepő, hogy tábla is figyelmeztet arra, hogy nem szabad csak úgy kedvünkre kiszedni az értékes kagylókat a vízből, mert ha rajtakapnak az büntetéssel is járhat. A kikötő felé cammogva romantikus látványt nyújtottak a színes faházikók és az egymás hegyén-hátán tornyosuló kis vitorlások egyaránt. A késő délelőtti időszak igazán mozgalmas volt a halászok számára, mivel ekkorra ők már letudták a munkájuk javát és csak az utolsó simításokat végezték a kisebb-nagyobb hajókon. A dokk partján funkcionális bodegákban (mint egy apró halpiac) lehetett olcsón vásárolni a friss halból, osztrigából egyészen a kora délutáni órákig, aztán bezár a bazár. Viszont van itt pub és egyéb árus is, szóval aggódni nem kell, ha valaki lemaradt volna a reggeli halászat friss fogásáról. Mi, még nem voltunk éhesek, így csak egy frissítőre álltunk meg; illetve szerettünk volna hajókázni egyet, hogy láthassuk a közelben meghúzódó Red Sands Tower-eket. Ezek a vasmonstrumok a második világháború ideje alatt épültek, és mintegy vízierődként szolgáltak ezen időszak alatt. Mostanság pedig sci-fi filmbe illő kuriózumként lehet látogatni hajóval a tájat. Ami számunkra szintén nem valósult meg, sajnos, bár a jegyárusító pult nyitva volt, de aznap csak egy hajó kelt útnak, ami már elúszott mire mi odaértünk.

Lelkesedésünk nem lankadt így sem, így magunk mögött hagytuk a hal- és dízelolajszaggal telített kikötőt, hogy meglátogassuk a helyi kastélyt és annak, szépen rendezett kertjét. Az alig negyedórányira lévő látnivaló tényleg megérte a kitérőt, annál is inkább, mert a fülledt melegben egy kis enyhülést hozott a fákkal és virágokkal tűzdelt birtok. Rövid pihenő után újra a tengerhez közelítettünk, ahogy ereszkedtünk lefelé a domboldalon megpillantottuk a helyi jellegzetességnek számító színes kunyhókat, ahogy illedelmesen sorakoztak egy kőhajításnyira a víztől. A bodegák javát ki lehet bérelni rövidebb-hosszabb időszakra, hogy kényelmesebbé tegye a strandolást. A jellemzően terasszal ellátott egyterű kabinok nem ajánlanak semmilyen „szolgáltatást”, csak a zárható, fedett helyiséget. Ennek ellenére igen népszerűek, és gondolom az angol nyár folyamán kellően forgalmasak is.
Egy darabig lézengtünk a partmenti sétányon, kutatva a ’The Street’ névre keresztelt természeti ritkaságot, de a tűző napsütés és a csábító kékség látványa egy idő után visszafordulásra kényszerített minket. Jól is tettük, hogy nem sétáltunk át a következő „faluba”, mert ’az utca’ csak az apállyal együtt válik láthatóvá, és elérhetővé a járókelők számára. Ez, egy természetes kiemelkedés a partra merőlegesen, amelynek hossza nagyjából 800 méter, így az élmény olyan (lehet), mintha besétálnál a tengerbe. Erről az eseményről (is) lecsúsztunk, mivel vagy ide kellett volna elsőként látogatni reggel, vagy pedig még várni néhány órát este, hogy megússzuk szárazon a vízbehatolást. Jómagam úgy éreztem – miután helyiktől megtudtuk ezeket az értékes információkat – hogy nem is olyan nagy baj ez, csak már lehessen fürdeni végre. Bár, az utazást megelőző nap nem voltam meggyőződve, hogy fürdésre is sor fog kerülni, egyáltalán nem bántuk meg, hogy készültünk megfelelő felszereléssel. A víz semmiképp nem volt hidegnek mondható, úszásra, pancsolásra tökéletesen alkalmas volt. Ki is használtuk a lehetőséget, és több mint egy órán át élveztük a cirógató hullámok nyaldosását.
A már ismert szakaszon indultunk visszafelé, hogy valahol kipróbáljuk az osztrigát végtére is. Az egyik – legközelebb eső - lehetőség a ’The Lobster Shack’ étterem volt, de valamiért nem volt eléggé vonzó éppen, így a ’The Forge’ nevű apró utcai árusnál tettük le a voksunkat. Szerencsére minden instrukciót megkaptunk a művelet pontos, precíz kivitelezéséhez, és gyorsan le is csúszott a torkunkon a kis puhatestű állatka. Jómagam, egy kis csípős szósszal is meglocsoltam a kedvelt csemegét, de ezzel együtt sem került fel a kedvenc ételeim listájára. Így maradtunk a fish & chips klasszikus párosánál, amelyet az egyik móló szélén ücsörögve fogyasztottunk el a különleges előétel után. Végül megpróbáltunk egy kis fagyihoz jutni a már emlegetett helyszínen, de csupán egy fagyiárus volt nyitva a vidéken... Megtette.

A vonat indulása előtt, egy újabb kísérletet tettünk a tengeri „utca” felkutatására, de még mindig túl sok víz fedte a partszakaszt. Így az állomás felé vettük az irányt, és könnyes búcsút intettünk Whitstable-nek.

Számomra nagyon rokonszenves volt az egész város, a part, az éttermek, és minden más is ezen a napon. Habár volt, ami kimaradt a képzeletbeli teendő-listáról, így sem éreztem, hogy nem lett volna kerek egész ez a kiruccanás.

Köszönjük Whitstable!

 Képek még . . .

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.