Eredetei terveink szerint egy másik kontinens, másik országát látogattuk volna meg nyaralás címszóval, de amint telt az időt, sajnos rá kellett jönnünk, hogy nincs még elég aranyrög az ágy alatt, és a kaparós sorsegyek sem változtatták meg jelentősen az eddigi életmódunkat. Így, a mások által csupa jóval illetetett Máltát tettük fel üdülési tervünk listájának élére. Megmondom őszintén, azon az ajánláson túl, hogy „Jaj, nektek biztos nagyon tetszeni fog!” nem sok mást tudtam a szigetről, na persze még a „kereszt(esek)ről” is hallottam, de így nagyjából ennyiben ki is merült a tudomány nálam. Persze, kénytelen voltam jobban beleásni magam a témába, így néhány utazási blogon kezdtem el kutakodni, és szerencsére egy, a húgomtól kapott – majdnem napra kész (2006) - útikönyv is sokat segített.

Földrajz

Az aprócska szigetegyüttes, a világ kilencedik legkisebb országa, a Földközi-tenger szívében helyezkedik el, Szicíliától majd’ 90 km-re, Délre, a tunéziai partoktól nagyjából 250 km-re.
A köztársaságnak csupán három szigete lakott, ebből a legnagyobb népességgel rendelkező és kiterjedésű egyértelműen Málta. Itt csupán 316 km2-en (kisebb, mint Budapest) osztozik a négyszázezernél több lakos, és az évente megforduló milliónál is több turista.
A sorban következő sziget Gozo (Għawdex), amely negyed akkora, mint Málta és kb. 20 perc hajóútnyira fekszik a nagy testvértől Északra, a sziget populációja harmincezer körül mozog.
A következő, és egyben az utolsó lakott sziget Comino (Kemmuna), amelynek területe 3,5 km2 és állandó lakosainak száma négy fő. A szigetecske félúton található Gozo és Málta között, de egyébként két szálloda is üzemel a földdarabon – azok számára, akik igazán kikapcsolódni szeretnének.
Ezeken kívül még három nagyobb kiemelkedésről lehet említést tenni a vidéken, de én végtére csak Filfláról szólok röviden. Itt, 1980-tól madárrezervátum üzemel, mivel az orrvadászat jelentősen megcsonkította a színes madárállományt az országban, ezért elkülönítették egy szigetet a szárnyasok számára. Mindazonáltal, ha jól tudom a szigetre lépni is csupán engedéllyel lehet, mivel az angolok lőtérként is használták a kicsiny szigetet, s fel nem robbant aknák is lehet itt találkozni.

Málta nagyrésze lényegében mészkő fennsík, amin nem található hegy, vagy folyó; a szigetek legmagasabb pontja 253 méter. Ugyanakkor legalább ilyen magas szirtfalak övezik Málta déli partszakaszát is, így innen szinte lehetetlen megközelíteni a szigetet. A part további része is főként sziklás, amelyek között található homokos rész is – a strandolók nagy örömére. Forró nyarak, enyhe telek, kevés csapadék, néha párás, forró légáramlat a Szahara felől, röviden így tudnám jellemezni az uralkodó időjárást, vagy úgyis mondhatnám, hogy mediterrán.

Történelem

A folyóvíz hiányán kívül szinte minden tökéletesen adott, hogy civilizáció fejlődhessen a környéken, így az itteniek ősei nem is voltak restek ezzel a lehetőséggel élni. A történelemkönyvek leírása alapján több mint 7000 évvel ezelőtt érkeztek az első lakók Szicíliából. Ahhoz kétség nem fér, hogy található néhány kőtemplom, és a földalatti (sír)építkezés kezdeteit is erre az időszakra datálják (Kre. 3750-2000) a hozzáértők. A leghíresebb fennmaradt, és mai napig megtekinthető alkotásokat Tarxien-ben találjuk, itt megalitikus templomok romjai terülnek el, és innen nem messze található a Ħal Saflieni-i hipogeum [hipogeum = föld alatti üreg], amely az UNESCO kulturális világörökség része, és lényegében az egyik rejtélye is a szigetnek, ugyanis az „üreg” három szintes és több mint húsz termet foglal magába. Nos, ezekről semmit nem tudtam korábban, de felkeltette az érdeklődésünket, viszont esélyünk sem volt bejutni, mert két hónappal előre le volt foglalva az összes jegy! Tehát, akit érdekel a vidék földalatti kultúrája, az gondolkozzon előre!
Nem mehetek el szó nélkül Ggantija temploma mellett, amelyet a legenda szerint egy óriásnő épített (majdnem pontosan ezt is jelenti a szó maga is). Ez a kőkori lelet Gozón tekinthető meg, már akit érdekel, később elmondom a saját tapasztalatainkat is.

A kőépítő kultúrák után a föníciaiak érkeztek az időszámítás előtti 9. században, majd a karthágóiak vették át az irányítást. S innentől vált Málta stratégiailag fontos helyszínné is. Emlékezzünk csak vissza az első majd a második pun háborúra. Akinek mégsem rémlik fel egyből, hogy miről is van szó, annak egy kis segítség: a Római Köztársaság csatározása Karthágóval kihatott Máltára is, de az első alkalommal csupán fosztogattak, viszont a második háborút követően már teljes római befolyásról beszélhetünk a szigeten. Később aztán több város is virágzásnak, fejlődésnek indult; ez időtájt történt az egyik legmeghatározóbb történelmi esemény is, vagyis i.e. 60-ban Szent Pál hajótörése, s a kereszténység terjesztése. Két elmélet létezik az apostol máltai tartózkodásával kapcsolatával, az egyik szerint egy barlangban élt, és innen hirdette az igét, Rabat városában. A másik szerint valójában egy barlangban volt, csupán nem önszántából, hanem mert fogságban tartották. Bárhogy is, az kétségtelen, hogy a szigeten található templomok száma meghaladja a 700-at, és több mint 96%-a katolikus az itt élőknek, oly annyira, hogy a válást is csupán néhány éve engedélyezik a törvények.
A Római Birodalom hanyatlását követően az 5. században a bizánciak vették át az uralmat, őket az arabok váltották, majd I. Roger 1090-ben normann fennhatóság alá vonta a szigetet. Aztán volt egy kis spanyol uralom is, de végül V. Károly német-római császár Máltát a jeruzsálemi Szent János Lovagrendnek adományozta. A hosszú függetlenség után – mialatt túléltek egy jelentős török támadást is – végre Napóleon 1798-ban áttörte a parti védelmet, s igen nagy felfordulást, és jelentős reformokat hozott, ez nem nyerte el maradéktalanul a helyiek tetszését, amely egy zendülésben teljesedett ki. Ekkor, 1800-ban partra szálltak a brit csapatok is, s 1814-től Brit gyarmattá válik Málta, amelynek csupán 1964-ben lett vége. Végül 2004-ben csatlakozik az Európai Unióhoz.

Dióhéjban ennyit a történelmi áttekintésről, viszont még egy kis adalékként szeretnék néhány mondatot ejteni a lovagokról is.

Lovagok

Mivel az útikönyvet lapozgatva sok olyan egyértelmű(nek tűnő) utalást találtam a lovagokról, s azok múltjáról, ami számomra nem volt nyilvánvaló, így úgy érzem, hogy megér egy külön bekezdést, ha írok egy kicsit ezekről a rejtélyes szerzetekről.

Tehát a független szervezet, eredetileg ispotályos rendként alakult a bencések támogatásával a zarándokok részére, 1070 körül Jeruzsálemben (más forrássok korábbra teszik). Később kiegészült profiljuk (ha szabad így fogalmaznom) a katonáskodással, amelyet az Első Keresztes hadjárat (1099) sikeres lefolyását követően meg is maradt, sőt, ez vált a legfőbb „munkájukká” a későbbiekben. Viszont, a muszlim erősödésével menekülni kényszerültek, így előbb Cipruson, később Rodoszon leltek új hazát a lovagok. Hiába erősítették meg csapataikat, és készültek fel a következő ütközetekre, egyszerűen I Szulejmán, és tengernyi serege felőrölte a keresztény hitűeket. Ismét nehéz évek következtek, s olykor Itália, máskor Franciaország szolgált otthonául számukra, míg nagy kegyesen felajánlották számukra Máltát és az afrikai Tripolit, amelyet nem fogadtak nagy lelkesedéssel. Annyi volt a feltétel, hogy évente, Mindenszentek napján egy sólymot kellett adományozni Spanyolország királyának és –később - az utódainak. Innentől kezdve Keresztelő Szent János Rend Lovagjait Máltai Lovagoknak nevezték magukat, és Málta önálló lovagi államként lett elismerve. Nem volt túl sok lakos, és erődítményekben sem bővelkedett a sziget, így hadászati szempontból nem bizonyult a legjobbnak az új haza. De, azért nagy duzzogva betelepültek, s igyekeztek szocializálódni a helyiekkel, ami nem ment annyira jól, egészen addig, míg meg nem jelent a partok közelében a török ellenség. Így, már muszáj volt együttműködni, amiből ha hatalmas barátság nem is kerekedett, de azért megkönnyítette a későbbi beilleszkedést.

A lovagok eskütételekor az egyház védelmére és a betegek ápolására teszik fel az életüket. Ezeken felül a rendbe lépők szegénységi, szüzességi, és engedelmességi fogadalmat is tesznek. Hitvallásuk is hármas volt, tehát: nem harcolnak másik keresztény ország ellen, nem kerülnek adósságba, és soha nem hátrálnak meg csatában. A tagság másik hármas kritériuma volt, hogy az illető (igaz) keresztény legyen, született arisztokrata, és hogy egy nagyobb összeget adományozzon a rend számára. A tagság életfogytig szólt, s a birtokaik, vagyonuk a haláluk után a rendre szállt. Az elnyerhető rangok a káplán és a szolgáló barát, illetve a tiszteletbeli címek a magisztrális lovag és a becsület lovagja voltak.
A lovagokat nyelvük, nemzetiségük alapján szervezték csapatokká, így nyolc nyelvre bomlottak, amelyek az alábbiak voltak: auvergne-i, provence-i, francia (ez manapság egynek számít), aragóniai, kasztíliai, angol, német, olasz (minden nyelvnek volt külön székhelye is). Az egyik legnagyobb mester Jean Parisot de la Valette volt, aki – miután nagymesterré választották – megerősítette a törökök elleni védelmet, s miután sikeresen megvédték a szigetet róla nevezték el a későbbi fővárost. A több mint 200 éves lovagrendi fennhatóság alatt 28 nagymester „elnökösködött”, és ez idő alatt az eredeti küldetésükhöz híven egy, az akkori időkben is kiemelkedő minőségű ispotályt létesítettek Valettában, a különböző templomokról, rezidenciákról, és az egyéb építészeti remekművekről nem is beszélve. Értelemszerűen ez a pazar elegancia még mai napig is látható, lépten-nyomon a vidéken.
S, hogy azért már akkor is léteztek kiskapuk a szegénységi fogadalom kikerülésére (is), azt több történet is megerősítette, amikkel az ott tartózkodásunk alatt találkoztunk. Egyes források szerint ez az erkölcsi hanyatlás is közrejátszott a rend itteni bukásához. Ez a szervezet egyébként nem azonos a híres/hírhedt templomosokkal, azonban (gyanúsan?) sok hasonlóság található a történelmi előzményeket, és az egyházi kiváltságokat illetően. Az viszont tény, hogy a rend még ma is létezik, mint terület nélküli állam, és nemzetközi jogalany, érdekes…
Most, hogy már kellő történelmi, és földrajzi háttérrel rendelkezünk Máltáról nézzük meg, hogy miként is éltük meg a nyaralásunkat testközelből.

Utazás

Első alkalommal jártunk Stansted repterén, ahova a késő délutáni órákban érkeztünk. Nagyon ötletesnek találtuk az elő-csekkoló masinákat, vagy hát nem is tudom, hogy van e ezeknek hivatalos neve. A lényeg az, hogy egy mérlegre rá tudod helyezni a poggyászodat, s beszkennelheted a beszállókártyádat, így lényegében időt spórolsz meg, mielőtt ténylegesen útnak indítanád a gumiszalagon, ráadásul, ha túl, vagy alul pakoltad a bőröndöt, akkor könnyedén lehet korrigálni, s senki nem fog morogni a hátad mögött. Aztán jöhetett az üzletnézegetés, meg néhány falat elfogyasztása repülés előtt. A beszálláshoz már időben elkezdtünk sorban állni, egyesek bánatára, pedig meg lehetett volna még nézni egy-két üzletet. A sor sem haladt olyan gyorsan, mint ahogy kellett volna, így megállapítottuk, hogy Ryan Air sem igazán emelkedik ki a profizmusával a fapados cégek közül, és a gépek kényelmét illetően sincs jelentős különbség mondjuk a Wizz Airhez képest. Viszont, hiába volt három jegyünk, így sem tudtunk egymás mellett ülni Annával. Jómagam megtudtam a mellettem ülő idős házaspártól, hogy ők már sokadjára mennek Máltára, s hogy nagyon élvezték minden alkalommal a nyaralást. Anna pedig szintén jól elbeszélgetett a mellette ülő úriemberekkel, akiknek a beszédéből szinte semmit nem értett, de kedvesen mosolygott, és helyeselt, ha úgy adódott.
A legjelentősebb különbség, amit megfigyeltem, hogy itt iszik az utazóközönség, mármint rendesen. Egy, de inkább, kettő, vagy három kis bor vagy pezsgő nem volt ritka látvány a sorok között, de persze volt, aki csak a ginre, vagy a whiskyre esküszött, persze hasonló mennyiségben.

A landolást követően pozitív benyomás a reptéren: ingyen víz a határ előtt, és tiszta mosdó. Ezek nem nagy dolgok, viszont nagymértékben befolyásolják az első impulzusokat. A következőkben, már nem volt minden annyira kellemes, ez viszont leginkább a saját hibánkból fakadt. Így, most szeretnék megosztani egy intelmet a kevés autóbérlési tapasztalattal rendelkező világjáró olvasókkal. Tehát, bármilyen ajánlatot dob fel a légitársaság honlapja, applikációja semmi esetre sem érdemes rajtuk keresztül autóbiztosítást kötni. Hogy miért? Mert ehhez hitelkártya kell (az esetünkben legalábbis), amin van legalább ezer Eurós fedezet. S egyébként semmi értelme, mert ugyan annyi idő alatt meg lehet kötni a helyszínen, ahol minden bizonnyal sokkal jobban tudják, hogy milyen autóhoz milyen biztosítás ajánlott – tudtuk meg az egyébként kedves, és segítőkész, magyar lánytól a helyszínen. Mivel nem volt hitelkártyánk, így buktuk a korábbi foglalási összeget, és újra kellett kezdeni a folyamatot. Kétségtelen, hogy mind ez le van írva az apróbetűs részben mellesleg, de nem mi voltunk az egyetlenek, akik így jártak. Jó ügyfelei voltunk a cégnek ezzel az utazásunkkal, ezt viszont bátran kijelenthetem.

Végre meglett az autónk (egy vagány 107-es Peugeot), aminek a csomagtartójába pont befért a bőrönd, hátulra a táskák, és mi magunk is. A sok brit örökség egyike a jobboldali közlekedés, viszont a vezetési kultúra valahol a mediterrán, és a közel-keleti között helyezkedik el. Az egyik blogon olvastam, hogy itt az elsőbbség adás a gyengeség jele, s ezt jómagam is alá tudom támasztani. Ugyan volt szerencsém előzékenységet is tapasztalni, de itt a duda használata legalább olyan magától értetődő, mint az indexé, résen kell lenni! Még meg kell említeni, hogy az utak minősége hagy némi kívánni valót maga után, de szemmel láthatóan javulófélben van a helyzet. Na meg, aki a magyar utakon edződött, az annyira nem lesz ledöbbenve.

A lakásunk Balzanban volt, amely a Három falu egyike, s nagyjából a sziget közepén található. Ez volt az első alkalom, hogy az Airbnb-n keresztül foglaltunk szállást. Viszont hiába volt meg a pontos cím, valamiért a navigációs rendszer nem működött hibátlanul, így nem találtunk az apartmanhoz túl könnyedén. A helyzetet egyáltalán nem könnyítette meg az a tény, hogy itt (egy-két ritka kivételtől eltekintve) nincsenek házszámok, hanem ház nevek vannak, és kész. S bizony előfordul, hogy ugyanolyan nevű ház található egy utcán belül akár három is. Néhány plusz kilométer után, végre megérkeztünk, s sikerült feljutni a két szobás, nappalis hajlékunkba. Itt, a házigazda fogadott minket, aki egyébként kedves, udvarias volt, de egy kicsit rideg is egyben. A lakás komfortos, rendezett, ahol szemmel láthatóan nagy hangsúlyt fektettek a tisztaságra. Tehát a cipőket kint kellett hagyni az ajtó előtt, és a villanyok sem éghettek feleslegesen, na meg szépen el kellett pakolni magunk után. Végül, hamar nyugovóra tértünk, hogy másnap frissen, üdén kezdhessük meg a jól megérdemelt nyaralásunkat.

Az első nap: A Három Falu és kaszinózás

Reggeli ébredésünk után nem sokkal érkezett a család barátja Victor, aki egyébként nyugdíjas már, és mint egy házmester jött minden nap takarítani. De, hogy, mit, azt nem tudtuk megfejteni. Egyébként igen fiatalos volt mind kommunikációban, mind mozgásban, én erős ötvenesnek tippeltem volna, de mint később megtudtuk már túl volt a hetvenen. Viszont nincs se felesége, se gyereke, csak pillangóként élte az egész életét: virágról-virágra járt, ahogy ő fogalmazott.
Két szendvicset is találtunk az asztalon, azt hittük, hogy a miénk, mivel eredetileg úgy foglaltuk a szobát, hogy az ár tartalmazza reggelit, de még szerencse, hogy nem ettük meg, mivel mint később kiderült, a velünk szemben lévő szobában két cseh fiú is lakik, akik tanulmányi kiránduláson vannak a szigeten három hétig. Nem igazán beszéltek angolul, de nagyjából ilyesmire jöttünk rá. Napokkal később, aztán az is kiderült, hogy a főbérlőnk, igazából mindig a nappaliban alszik a kanapén.(?!) Nos, ezek voltak a legszélsőségesebb, legérdekesebb tapasztalatok a lakásmegosztós applikációval kapcsolatban. Kicsit furcsák voltak a tények elsőre, de végül hamar megbarátkoztunk a szituációval, s végtére mégis csak mi mentünk „vendégségbe”.

Felhőtlen kezdetről így sajnos nem lehetett szó, ráadásul ugyan ez elmondható volt az időjárásról is, mikor ébredeztünk akkor éppen esett. Sajnos, ez benne volt a pakliban, mivel október egyike a legcsapadékosabb hónapoknak erre felé, s mint korábban megtudtuk előtte, nagyjából három hónapja esett itt – végre egy kis felfrissülés, örülhettek a helyiek.
Anna felfedezte a közelben lévő pékséget, így a friss kenyér, sajt, olíva bogyó, kakaó már kellő erőt adott a lendületesebb folytatáshoz. Mivel strandolni nem lehetett, és kész tervünk nem volt (sajnos nem készültem előre elég alaposan), így a környék barangolásával kezdtük.

Mint említettem volt, a Három falu egyikében Balzanban szálltunk meg; a triumvirátus másik két szomszédos települése Lija, és Attard egyébként. Hogy egészen őszinte legyek fogalmam sem volt, hogy sétánk során pontosan melyik településeket érintettük. Ugyanez elmondható majdnem az egész országról, mivel olyan az egész, mint egy nagyváros, amelynek akadnak néhol kertvárosi jellegű falusias házai, és nagyobb parkjai, másutt pedig sűrűbben lakott városias jelleget mutat a környék.
Tehát, Balzan utcáin barangoltunk, s egyre másra csodáltuk a díszes, színpompás erkélyeket, és a különböző kopogtatókat, na meg a házneveket. Sok helyen szentek szobrai is feltűntek a párkányon vagy az ablakból kukucskálva. Másutt pedig a bejárat előtti ajtóra, vagy lehajtható gyékénytakaróra lettünk figyelmesek, amelyeket a nagy hőség ellen használnak nyaranta, illetve az erős szél ellen, mivel ebből akad többfajta is erre felé. Ahogy, így gyönyörködtünk a középkori hangulatú utcákon, egyszerre csak megérkeztünk a San Anton kertekhez, amely 1882-ben nyitotta meg kapuit a nagyérdemű számára, s eredetileg az azonos nevű nagymester nyári rezidenciájául szolgált a benne található hatalmas ház, amely ma a miniszterelnöki palota. Első benyomásra is, de főleg a későbbiekben látottak alapján, bátran kijelenthetem, hogy ez volt az egyik legcsodásabb szárazföldi látványosság számomra Máltán. A sok száz, ha nem ezernyi fafajta, és cserjeféle, a kisebb, és nagyobb testű madarak, köztük pávák, és egy medencényi teknőssel számomra igazán lenyűgöző élményt nyújtott az a néhány óra, amíg bolyongtunk a hatalmas trópusi fák árnyéka alatt. Visszafele megálltunk az egyik, tipikus, angol kávézóban a főtéren, hogy fogyasszunk egy kis frissítőt, és tízóraizzunk, és megtervezzük a továbbiakat. Alighogy belekortyoltunk italunkba megeredet, és ömleni kezdett a hűsítő eső, amely órákon át félbe sem maradt. Végül, úgy döntöttünk, hogy eső ide vagy oda, haza kell jutnunk, mégsem ülhetünk egész nap egy kávéházban?! A szálláson szárazra cseréltük csuromvíz ruhaneműinket, s úgy döntöttünk, hogy egy kicsit messzebb merészkedünk, mivel a tengert még nem is láttuk.

Így, a hozzánk legközelebb eső partszakaszra mentünk, amely a Szent György-öböl volt St. Julianban. Egyébként a szállásunktól átlagosan félóra távolságra volt minden, szó szerint minden. A legtöbb idő, amit az autóban ülve kocsikázással töltöttünk kb. 40 perc volt. (Egyszer kellett tankolni is.) A kora esti órákban érkeztünk a partra, ahol néhányan pihentek csupán, mivel egyáltalán nem volt strand idő, viszont mi láthattuk végre testközelből a nagy, csillogó, tökéletesen kék vizet. S ahogy legeltettük szemünket a végtelen látványban, fújta a sós máltai szél az arcunkat, úgy egyszerre minden tökéletesnek éreztünk. Innen, aztán tovább sétáltunk a part mentén, egészen addig, míg egy kaszinóra nem lettünk figyelmesek.

Mivel egyikünk sem próbálta a szerencsejáték ezen formáját,úgy döntöttünk, hogy egy kisebb összeget fejenként eljátszhatunk, ha már úgyis nyaralunk. Az élet még akkor kezdődött csupán, ez szemmel látható volt, mivel csak néhányan ültek az asztalok körül, a gépek mellett. Talán a legtöbb időt a black jack asztal mellett töltöttük, amivel akkor ismerkedtünk meg, és szerencsénkre pont egy magyar krupié fogadott minket, akitől kaptunk néhány hasznos tanácsot is. A kissé esetlen próbálkozásaink ellenére jól éreztük magunkat, bár a „klasszikus” gyümölcsös játékgép nyereségesebbnek bizonyult, mint a kártyajáték, vagy a még kevesebb szimpátiát kiváltó rulett. A kis kerekes asztalnál inkább csak ámultunk, hogy néhány külföldi vendég annyi zsetonnal tesz meg egy-egy pörgetést, mint a mi egész heti nyaralásunk… Fortuna nem volt annyira az oldalunkon ezen az estén, de más szemszögből nézve, ez csak egy hosszúra nyúlt múzeumlátogatás volt, ugyanis a Dragonara Kaszinó az egykori Scicluna márki és az ő családjának volt a nyári rezidenciájára, amibe már akkor beletartoztak a korábban említett játékasztalok is. A fárasztó játszadozás után még egy kicsit barangoltunk Paceville utcáin, amely az elmúlt évtizedekben avanzsálódott a sziget bulinegyedévé. A felhőkarcolók tövében meghúzódó éjszakai negyed valóban a szürkülettel együtt kezdte bontogatni szárnyait. Hiába utószezon, hiába hétköznap, azért nem voltak kihaltak a neonfényes utcák. Ugyan, mi csak fagyit vettünk a környéken, egy kiváló fagylaltozóba, ahol magadnak állíthatod össze a fagyikehelyt, mintha a Subwayben építenél szendvicset, csak itt nem kell gátlásosan megkérned a kiszolgálót, hogy még egy kis ezt, vagy azt tegyen bele. Hanem kényed-kedved szerint csapolhatod a feltétet, vagy öntöd a csokireszeléket a fagyivárad tetejére. A végén pedig mérlegelés, és az alapján számolják ki, hogy mennyi is „egy gombóc” fagyi. Szerencsénkre egy kedves magyar pár szolgált ki minket, így kaptunk egyből egy kis nemzeti kedvezményt. Még egy rövid cseverészés, aztán indulás haza, pihenés, alvás, hiszen másnap indulunk strandolni.

Második nap: Valetta

Mármint a forgatókönyv szerint strandoltunk volna. De, már éjjel láttuk a villámokat a távolban, és az eső, rá is kezdett az éjszaka folyamán. Nem volt mit tenni, újabb városnézős napot iktattunk be. A menet hasonló volt, mint első reggel, csak most én látogattam meg a péket. Kicsiny üzlet, ahol fával üzemeltett kemencében sültek a kenyérfélék száznál is több esztendeje. Sokféle kenyér készült itt, amelyek mind nagyon pompásakk voltak, a kedvencünk külalakja nagyobb zsemlére, vagy kisebb cipóra emlékeztetett, az íze mennyei volt.

Ezen a ponton talán el is mondhatom, hogy ha valaki kulináris kalandra vágyik annak Málta nem a legideálisabb úticél. Ugyan sok helyen található tenger gyümölcse, vagy friss hal, nyúl – a nemzeti eledel - meg néhány kenyeres ínyencség (az egyik híresség a lapos kenyér, vagyis a ftira), de egyébként olaszos beütés – szerintem – ami dominál. Ugyanakkor a kenyerek, péksütemények, és a szendvicsek mindenütt igazán ízletesek voltak, ezeket melegen ajánlom mindenkinek!

A reggeli hasonló volt, mint előző nap, annyi különbséggel, hogy kakaót nem lehetett kapni már másnap. Nem tudom, hogy mi történhetett, de a nyaralás további részében sem találtam sehol. Az ilyen jellegű tejes italok amúgy sem nagyon elterjedtek erre felé.

Aztán indulás Valetta felé, amely az Európa kulturális fővárosa címet viselte 2018-ban. Épp sikerült a reggeli csúcsidőbe csöppennünk, de így sem volt több húszpercnél az út. Az első lenyűgöző látványt a Porte des Bombes kétboltíves kapuja nyújtotta, ami alatt át is haladtunk, ez valójában már Floriana volt, Valetta külvárosa. Aztán a Szent Pál-parókiatemplom szomszédságában található parokolóban hagytuk egész napra az autónkat (3 Euro). S kezdődhetett a tömény kulturálódás, elsőként a templomot látogattuk meg, amelynek kapujában épp asztalosok dolgoztak egy ajtó restaurálásán, s belépő díj nélkül is körül nézhettünk a csodás építményben. Majd végig sétáltunk az előtte elterülő hatalmas téren, ahonnan II. Szent János Pál pápa kétszer prédikált, és már XIV. Benedek pápa is osztotta az igét. Ez a pjazza san Publiju, amely érdekessége - azon túl, a sziget legnagyobb tere is egyben - hogy 76 földalatti, harangformájú magtárat rejt magában, melyeket hatalmas kőtömbökkel, és habarccsal zártak le, így biztosítva élelem utánpótlást a szűkös időkben (még a II. világháború alkalmával is használták). Az ötlet, és a kivitelező is valamelyik nagymester volt a 16. században. Az útikönyv leírása alapján máshol is lehet találni hasonló megoldásokat még Máltán.

A napi túránk kezdetén a Nagy kikötő (a világ legnagyobb természetes mélyvízű kikötője) melletti városfalon kapaszkodtunk fel egészen a Felső Baracca kertekig, amelyről megannyi helyen lehet jobbnál-jobb beszámolókat, és értékeléseket olvasni. Maga a kikötőre és a tengerre való kilátás, na meg a rendezett kert valóban említésre méltó, pazar, de számomra messze elmaradt az előző napi élményekhez képest. Így, rövid nézelődés után sarkon fordultunk, s a város közepe felé vettük az irányt, s alig egy kőhajításnyira már gyönyörködhettünk az egyik aubergben, pontosabban a Castile et Leon aubergben, amely az egyik legszebb díszépülete a városnak, és egyben a Miniszterelnöki Hivatal rezidenciája is. Reneszánsz stílusban épült a 16. század második felében, de később barokk stílusjegyekkel gazdagodott a tetszetős palota. Ezen kívül, még négy lovagi főhadiszállás maradt épségben napjainkra, de a többi kevésbé tűnik ki az egyébként is sok reneszánsz és barokk stílusjeggyel gazdagon tarkított városi házak közül. Egyre haladtunk beljebb a város ütőere, vagyis a Republic út irányába, amelynek mentén megpillanthattuk az antik stílusban épült városi Operaház maradványait, és mára felújított, vagy felújítás alatt álló szerkezetét. Az ókori romnak is beillő létesítményt a 19. század végén építették, de a második világháborúban bomba talált érte. Sokáig vitáztak róla, hogy mi is legyen a sorsa: újra építsék, esetleg megmaradjon a régi formában? Úgy fest, hogy nem építették újjá, vagy legalábbis még nem fejezték be, de minden bizonnyal funkcióját betölti, használják. Közvetlenül a szomszédságában terül el, az új parlament épülete, amely egészen kitűnik modern formavezetésével, robosztus méretével. Az opera kávézójának teraszán pihentünk meg egy kicsit, és vettünk magunkhoz egy kis frissítőt, és péksüteményt (mindenképp ajánlani tudom).

Miután új erőre kaptunk, tovább bandukoltunk a főutcán, így láthattuk a Nemzeti Régészeti Múzeumot (Provencei auberg), majd a Nagy ostrom térre jutottunk, ahol árusok bolondítják a turistákat, és egyébként a Nagy ostrom emlékmű is itt található, na, ezt éppen teljes restaurálás alatt állt, szóval csak egy résen keresztül kukkanthattuk meg. Átellenben a hatalmas oszlopokkal rendelkező bíróság épülete húzódik meg, és egy ugrásnyira a Szent János tér, ahol a Szent János társkatedrális hatalmas, elsőre erődítmény benyomását keltő épülete terül el. Ekkor, még csak kívülről csodáltuk meg, mivel hosszú, kígyózó sor várakozott arra, hogy megnézhesse Málta legnagyobb templomát, amely egyben a római katolikus egyház egyik legszebb barokk székesegyháza is. Tovább haladtunk a Republic térre, ahol szabadtéri kávézók, és éttermek kínáltak pihenési lehetőséget a fáradt turisták számára, és itt húzódik, az egyik saroképületben található a híres Cordina kávézó is, amely előtt mindig várakozni kelle, ha valaki fagylaltot szeretett volna. A történelmi épületet egykoron a lovagok használtak, mint kincstár, később, 1837-ben alakították át, azóta vonzza a helyi és a külföldi látogatókat egyaránt. A patinás belső márványborítás, az igényesen elosztott aranyozott felületek, és persze a desszertek széles választéka is szerepet játszik abban, hogy a Cordina, a város zászlóshajója a desszertek tengerén. Innen pont rálátni Viktória királynő kissé mogorva szobrára, amely mögött a Nemzeti Könyvtár húzódik meg, ide belépő díj nélkül juthatunk be, bár nem is kínál túl sok érdekfeszítő látnivalót. Vitathatatlan, hogy tapintani lehet a történelmet a levegőben, na és persze ez láthatóvá válik a nagy olvasóterembe érve is, ahol számos lovagi-, és a rendhez kapcsolódó feljegyzések, kódexek, térképek és hasonló érdekességek láthatóak, a jelentősebbek vitrinben kiállítva. Többek között az a pápai bulla is megtalálható itt, amelyet a rend megerősítéséről adtak ki 1113-ból, de van itt kézirat V. Károlytól, és VIII. Henriktől is, hogy csak néhány jelentősebbet említsek.

A régi iratok után a Szent György (vagy Palota) tér következett, ahol a Nagymesterek palotája áll, a földszinten pedig a Fegyvertár található. úrilakba érve gyönyörűen festett mennyezet, aranyozott díszoszlopok, páncélok, és hatalmas méretű festményekkel találkozhatunk a folyosón. Csupán néhány helyiség látogatható szabadon, de meg lehet tekinteni az egyik sötét (Kárpit)szobában a Napkirály ajándékát is (a faliszőnyegek eredetét illetően eltérő forrásokra leltem!), vagyis azt a tíz nagyméretű gobelint, amely „Nagy Kelet-India” témáját örökítették meg. (Itt sajnos nem lehetett fényképezni, és a fényviszonyok sem voltak a legjobbak, de azért egy felvétel csak sikeredett.) A Nagykövetek termében egykoron küldöttségeket fogadtak a lovagok, a hatalmas Állami Ebédlő Teremben angol nemesi freskók ékesítik a falakat, és kicsit odébb, természetesen Trónterem is található. Itt ülésezett egykoron a johannita rend legfőbb tanácsa is, és a trónszékkel átellenben egy Rodoszról származó erkély is díszíti a termet. Később, ez az épület szolgált a parlament épülete ként is, egészen 2015-ig. Viszont jónéhány terem nem látogatható, így, egy kicsit rejtélyes, misztikus légkör lengi körül– számomra – ezt a rendkívül díszes palotát. Az emeletről a földszintre bandukoltunk, ahol a nagyjából 6000 darabból álló kiállítást jártuk végig, szépen, sorjában. Található itt rézágyú, pisztoly, dárda, páncélzat, és mindenféle korabeli hadászati eszköz, igazi történelmi csemege a rajongók számára. Amelyek nagyrésze a 17. század előttről származik, és egykoron a lovagok használták őket, a vitrinek között egy-egy nagymesteri öltözet is akad. Viszont fülledt, meleg volt az időjárás a termekben, így sokáig nem időztünk a csatatárgyak között.

Visszafelé vettük az irányt, hogy benézzünk a Nemzeti Régészeti Múzeumba, ahol nagyon-nagyon régi dolgokat lehet szemügyre venni, de ami a legértékesebb, az Az Alvó Hölgy névre hallgató szobrocska. Erről a teltkarcsú idomú faragványról a mai napig vitatkoznak a szakértők, hogy ez egy papnő ábrázolása, rituális áldozat szimbóluma, vagy esetleg valamilyen gyógyító ereklyeként használták. Mindenesetre, mi megcsodálhattuk a willendorfi vénusz vonásaival rendelkező apró tárgyat.
Majd a délutáni csúcsidőt követően visszasétáltunk a társkatedrális oldalsó bejáratához, hogy belülről is megnézhessük a hatalmas mészkőtemplomot. Azért társkatedrális a neve, mert VII. Pius pápa 1816-ban a Mdina katedrálissal közösen tüntette ki ezzel a címmel a szent épületeket. A lehengerlő barokk stílusjegyek, mint az aranyozott falak, vagy a freskók, az elsőperctől fogva magával ragadják az idelátogatót. Az intarziás márványpadlózat alatt, és a kriptákban egyébként mintegy 400 lovag, nagymester nyugszik, és magától értetőden a főhajó két oldalán a rend 8 nemzetének arannyal és szobrokkal gazdagon díszített sírhelyei találhatóak. Tovább nem ragozom a látványt, csupán megemlítem, hogy az i-re a pontot két műalkotás teszi fel, amelyek méltán Málta leghíresebbjei: Caravaggio: Keresztelő János lefejezése (361x 520 cm!), és Szent Jeromos festménye. A mester majd’ másféléves itt tartózkodása idején készítette ezeket a műveket, és Alof de Wignacourtnak (nagymester) a portréját is, az első ezek közül az egyetlen fennmaradt dedikált munkája.

A templomok, múzeumok, és az egyéb kötelező megnézendők után szabadon kószáltunk még a város utcáin, s bepillantottunk - csak a küszöbről - a képeslapra illő Carmelite templomba, majd a tengerpart mentén sétáltunk végig, vissza a városkapu előtt található hatalmas Triton szökőkúthoz. Ahol egy kicsit még bámészkodtunk, de lassan besötétedett, így a várost az esti fénybe burkolódzva is megpillanthattuk, amely szintén tündöklő látványt nyújtott számunkra.
Este, pihenésre készen még elkezdtük nézni az első Popeye filmet, hogy képbe kerüljünk a forgatási helyszínnel, amit szintén meglátogattunk a későbbiekben.

Harmadik nap: Mdina, Rabat

Mivel ismét korán feküdtünk, így reggel 7-re már Mdina (ejtsd: imdína, medina) falai alatt sétáltunk, készen, hogy felfedezzük ezt az igazán piciny, mégis romantikus települést. A parkolóval átellenben található kávézóban fogyasztottuk a legfinomabb croissianokat az itt tartózkodásunk alatt, ezt biztosan kijelenthetem, és a fagylaltból is igazán ízletes kapható itt. Eztán az elsők között fizettünk be a lovaskocsis városnézésre, ahol ugyan alkudni nem tudtunk, mivel táblán nagybetűvel volt írva a 35 Eurós fix ár, azonban némi huzavona után annyival kaptunk többet, hogy a karrozzini névre hallgató egylóerős fiáker még Rabatban is vitt egy kört minket.

Míg csupán olvastam, hogy ez a két település mennyire egybeolvad, akkor nem nagyon értettem meg, hogy mit is jelent ez valójában. A négyhektáros területen épült erőd egy kis, zsúfolt települést rejt magában, s így alkot egy önálló várost, nagyjából háromszáz lakossal. Ráadásul még az autóforgalom is csupán az itt lakóknak engedélyezett, így nem csoda, hogy miután a lovagok Valettát tették meg fővárosukká nemsokára a csendes város névvel illették a dombra épült mini metropoliszt. A hintózás talán félóráig tarthatott, de kaptunk néhány plusz információt, és ahogy megígérték nekünk, még Rabatban is tettünk egy kört – így már meg tudtam különböztetni a két települést.

A kocsikázás után azért gyalogszerrel is felfedeztük ezt a régi gyöngyszemet, ahol a már emlegetett társkatedrális ikertestvére áll, a barokk stílusú Szent Pálnak ajánlott székesegyház, mögötte pedig az érsek rezidenciája található. Itt, azt az adalék információt kaptuk, hogy a katedrálisokon kettős kereszt, a bazilikán hármas kereszt, a templomokon pedig csak „sima” kereszt található. Nos, nem tudom, hogy ez csak helyi vonatkozásban van így, vagy másutt is ezeket a szabályokat, jelöléseket követik a keresztek, az viszont biztos, hogy az Esztergomi bazilika tetején csupán sima latin kereszt található. Lényeg a lényeg, hogy az elmaradhatatlan pompa, ragyogás, gazdagság itt is bőven fellelhető volt. A szomszédos épületben található Katedrális Múzeum, amelynek kiállítási tárgyai között szerepelnek ezüst szobrok, érmék, kéziratok, miseruhák, és egyéb egyházi kellékek, és nagy meglepetésemre egy külön Dürer-metszet kiállítás is helyben megtekinthető. A közelben (bár ez a kifejezés ebben a városban, meg talán az egész szigeten kicsit értelmét veszti) található a Szent Péter-monostor, ahol a bencés apácák laknak már évszázadok óta, nagyon szigorú szabályok között, a rögtönzött idegenvezetőnktől megtudtuk, hogy jelenleg négy hölgy él a falak között. A városfal szélén található Fontanella teázóban töltődtünk fel újra egy kis energiával, és gyönyörködtünk kicsit a kilátásban, majd tovább legeltettük szemünket a helység utcáin, és egy-két ajándékboltba is betértünk, ahol megismerkedtünk a világhíres színesüveggel is. Majd, ahogy jöttünk, úgy a Mdina kapun keresztül el is hagytuk a régi várost, s az innen jobbra található Római villát (Domus Romana) tekintettem még meg. Ide, Anna már nem követett, mert őt nem érdekelték a régi kövek már, csak fürödni szeretett volna, végre... Hogy őszinte legyek talán jobban is járt, mivel számomra sem nyújtott olyan érdekfeszítő látványt a részben rekonstruált villa, a régi mozaikokkal, és kőtörmelékekkel. A római romokkal terített udvar sem győzött meg arról, hogy ez egy kihagyhatatlan látványosság lenne. A nagy ókor imádóknak különleges csemege lehet, egyébként szerintem kihagyható látványosság.

Így Rabat központja felé ballagtunk, ahol hatalmas, összekapcsolt katakombarendszert építettek ki, már a 4. században, s ezt használták egészen a 9. századig. A leghíresebbek, és a legkiterjedtibbek a Szent Pál és a Szent Ágota rendszer.

A korai keresztények hit szerint a holtakat nem kell eltemetni, de ez szemben állt a római törvényekkel, akik az elhunytakat elhamvasztották. A máltai keresztények átvették a palesztinai zsidók temetkezési szokásait, s hatalmas labirintusokat ástak, családi sírokat vájtak a falakba. A folyosókon látunk még padokat és oltárokat is. Néhány síron egy-két freskó is feltűnik.

Természetesen bepillantottunk néhány földalatti üregbe, és bizony lenyűgözőnek, egyben hátborzongatónak is találtam az itt található látványt. Néhol kisebb, másutt nagyobb egybefüggő terekben alakítottak ki termeket, több szintes sírhelyeket, és közlekedési útvonalakat a korai népek. Ha már itt voltunk, akkor magától értetődően szemügyre vettük a Szent Pál plébániatemplom (Málta egyik legrégebbi keresztény temploma) kápolnáját is, amely az ország legszebb épületei közé tartozik, és az alatta húzódó barlangot is, ahol a hajótörést szenvedő Szent Pál talált menedékre – azt nem tudni, hogy önszántából e. (Anna legnagyobb bánatára a templomba csak szieszta után lehetett volna bemenni, így ez most kimaradt.) Az itteni uzsonna sikerült a legautentikusabbra, hiszen pastizzit, vagyis ricotta sajttal, vagy más esetben borsópürével töltött tésztafélét ettünk, na meg megkóstoltuk a nemzeti italt a keserédes Kinniet is. Sok helyen olvastam korábban megfejtését ennek a különös italnak, de miután megkóstoltam számomra egyértelművé vált, hogy a tonik egyik alapanyaga, a kinin miatt (is) a név, és a jellegzetes keserédes íz - valószínűleg. Jómagam nem utasítottam el az első korty után, de nem is ittam többet ilyet, az tény. Ízlések…

Az időjárás többnyire kegyes volt hozzánk ezen a napon, olykor-olykor néhány percre eleredt az eső, és szélcsendről sem beszélhettünk mindig. Azért még elautóztunk a Blue Grottohoz (Kék barlang), annak reményében, hogy legalább ide sikerül bejutni, de a szeles, esős időjárás miatt már nyitva sem voltak. Egy kicsit sétáltunk a parton, majd hazafelé vettük az irányt, viszont útközben még megálltunk sétálni kicsit a Dingli kilátónál, vagy szikláknál, kinek hogy tetszik. Ez a partrész az említett barlangtól Nyugatra vonul végig, s a meredeken a vízbe szakadó sziklapart, és a tenger végtelen látványa adja azt a remek kombinációt, ami miatt érdemes erre is ellátogatni. Most ugyan az esővel vegyített orkán erejű szél, és a hét fokos hőmérsékletnek hatására olyan sokáig nem időztünk most a parton sétálgatva.
Este még egy újabb szelet a régi filmből, majd alvás.

G a l é r i a . . .

Mesés Málta - II. rész

A bejegyzés trackback címe:

https://pez-potyi.blog.hu/api/trackback/id/tr6914580944

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása