Az idei nyár lezárásaképpen Bosznia-Hercegovinában töltöttünk néhány napot, ahol kipróbáltuk a vadvízi evezést, és csemegéztünk egy keveset a balkáni konyhából is.
Az utazás alatt természetesen szebbnél-szebb tájakban gyönyörködhettünk, és megtapasztalhattuk a keleti és nyugati kultúra sajátos találkozását.

Bő két évvel ezelőtt, egy ajándékkuponnal indult az egész történet. Akkor még nem sejtettük, hogy mire is kell vállalkozni, de a térkép hamar megmutatta: közel 800 kilométerre. Ez a táv nem annyira vészes, de az odavezető út nagy részén nem található autópálya, így egy darabig eltartott, míg odaértünk.

Egy napsütéses hétfő reggel vágtunk neki az útnak, és igazából mondhatjuk, hogy zökkenőmentesen ment minden, szerencsére. A honi határt Udvarnál hagytuk el, s Horvátországban is egy jó darab autópályán tudtunk hasítani. A határellenőrzésnél minden simán, és gyorsan haladt, egyedül a savanyú tekinteteket nem tudtuk hová tenni. A kollégák megítélését – számomra meglepő módon – a boszniai határőr jelentősen javította, ugyanis a termetes, bajszos úriember a maga kis bosnyák-angol tájszólásával szívélyesen érdeklődött, hogy Montenegróba megyünk e, vagy merre? Nyilván hivatalból is kérdezett, de miután megtudta, hogy Konjicba tartunk örömmel nyugtázta, és szép napot kívánt. Vagy legalábbis úgy gondoltam, hogy ezt mondhatta.
Éles kontrasztot ugyan nem figyeltem meg a magyar és horvát viszonyokhoz képest, de azért fokozatosan változott a táj, ahogy haladtunk az ország belseje felé. A forgalom egyértelműen nagy volt, mivel Boszniában az autópályák hossza összesen nem éri el még a száz kilométert. Az út szélén sok helyütt (mész)kőfeldolzó üzemek, és rengeteg benzinkút. Mint később megtudtuk, az Ina és a Super Petrol kutak a „legeurópaibbak”, szóval ezeket érdemes használni az erre vetődő turistáknak. Az első megálláskor még fogalmunk sem volt erről, de a szükség nagy úr. Mikor benyitottunk a kulturáltnak, és tisztának cseppet sem mondható, klasszikus balkáni toalettbe Anna úgy döntött, hogy nem is kell most annyira… A másik meglepetés akkor ért, mikor betértünk egy kis inni valóért a „shopban”. Mikor benyitottunk, akkor két középkorú benzinkutas nézte az aprócska tévén a helyi Mónika showt, és közben erőteljesen bagóztak. Szinte vágni lehetett a füstöt a boltban, ahol a legnagyobb választék is cigarettából volt, nem meglepő módon. A kiszolgálás ettől függetlenül kedves volt, és értékes tapasztalatokkal gazdagodva folytathattuk utunkat. Mondhatni meg volt az első „balkáni élmény”.

Ezt követően még volt néhány megálló, de meg kellett állapítanom, hogy a kezdeti sokkot követően, mindenhol máshol kifogástalan volt a mosdók állapota. Az utakon egyébként, semmi különösebbet nem tapasztaltam, mármint a közlekedés szempontjából. Az emberek nagy része tartja a sebességhatárokat, városon kívül pedig tempósan lehet haladni. Egy-két őrült kamionos, meg önjelölt vesedonor persze mindenhol felbukkanhat az utakon, főleg ilyen hosszú távon, de számomra nem volt sokkal kirívóbb a közlekedési stílus, mint amit idáig bárhol másutt tapasztaltam. Sőt, előszeretettel villognak erre felé is, ha látják a kamerázó rendőrurakat az út szélén, akikből viszont akadt bőven. A visszafele úton számoltam is, hogy hány helyen mérnek, és nyolcig jutottam. Igaz, ebből kettő a másik irányba figyelt, de azért úgy gondolom, hogy ez a szám sem elhanyagolható.

Végül, négy óra magasságában érkeztünk Mostar városába, ahol kicsit meglepődve tapasztaltam, hogy a belvároshoz közel, egy 2x2 sávos úton nincsen aszfalt; de a végül eljutottunk így is a közeli ingyenes parkolóba. Ez egy hatalmas üres, kavicsos tér volt, amelynek a szomszédságában roskadozó, omladozó épületek, és annak maradványai tanyáztak. Innen nagyjából tíz perc sétára volt az Öreg Híd, és az azt övező bazár. Míg idáig eljutottunk megcsodálhattunk néhány szocreál stílusú épületet, és teret, illetve a főleg mementóként meghagyott golyó szaggatta házakból is akadt néhány.

Az Öreg hídról (Stari most) annyit érdemes tudni röviden, hogy a 16. században I. Szulejmán rendelte el a települést összekötő kőszerkezetű híd megépítését. Elkészültekor ez volt a legnagyobb egynyílású kőhíd, és hosszú-hosszú ideig biztosította az átjutást a város polgárai számára. Majd 1992-ben Bosznia-Hercegovina kihirdette elszakadását a Jugoszláv államtól, s kezdetét vette a véres polgárháború, amelynek a híd is áldozatául esett ’93 őszén. Két évvel később kezdődött meg az újjáépítés, amelyből a magyarok is kivették a részüket. A mieinknek köszönhetően megépült egy ideiglenes híd, biztosítva az átmeneti összeköttetést. Illetve a folyóba zuhant súlyos kődarabok kiemelése is a Magyar Műszaki Kontingens katonáinak szakértelmét dicséri. A legnagyobb darabon kívül – amely a híd tövénél található múzeumban tekinthető meg – minden egyes elemet felhasználtak a híd újraépítésénél. Bő tíz év elteltével újra a régi pompájában ragyoghatott a Most stari, és 2005-ben az UNESCO világörökségi listájára is felkerült.
A helyreállítás igen jól sikerült, bátran jelenthetem, ugyanis ahogy közeledtünk a hídhoz, a bazársor keleties hangulata magával ragadott minket. A szürke kőházak alatt kedvesen mosolygó kirakodóárusok, és nyájas vendéglősök igyekeznek becsalogatni a messziről jött látogatókat. Az alkudozásra kész eladók örömmel veszik, ha érdeklődünk egy-egy díszes ékszer vagy csecsebecse után, és azonnal megragadják az alkalmat, hogy még többel és jobbal kecsegtessenek, ha valamiért mégsem nyerné el a potenciális vásárló tetszését az adott áru. Ahogy sétálunk az utcán, olykor megcsapja orrunkat a füstös-fűszeres hús illata, máskor pedig a török tea-illat csábított egy-egy teraszos vendéglő felé. De, egyelőre csak körülnéztünk a folyón innen és túl, majd pedig úgy döntünk, hogy a kötelező hűtőmágnes vásáron kívül veszünk magunknak egy kis olívaolajat, és a helyi fügepálinkából is egy kóstolónyit. Az útszéli bácsi néhol németül, néhol angolul elmondta, hogy Ő szereti a magyar turistákat, de vannak a helyiek között, akik nem, és nagyon örül, hogy találkozott velünk. Mi tovább álltunk, és kisvártatva egy koszos kisgyerek jelent meg, aki több nyelven(!) könyörgött pénzért. Megesett szívünk, és felajánlottunk egy fagyit számára, mint köztes út. A kölöknek helyén volt az esze, mert egyből palacsintára licitált, és még ezzel sem volt semmi baj. Ahogy a néni elkezdte készíteni az édességet, pillanatokon belül megjelent a fiú öccse, majd kisvártatva még két fiatalabb fivére, mintha csak a föld alól bújtak volna elő. Persze mindegyik éhes, könyörgött, toporzékolt. A palacsinta adag megduplázódott, de szerencsére az ár megfeleződött, mivel látta a néni, hogy a jó szándék vezérelt minket. Meg sem vártuk, míg elkészül az édesség, illetve mielőtt még több gyerek megjelenik, angolosan tovább álltunk. Még lesétáltunk a Neretva partjára, hogy egy másik perspektívából is megcsodáljuk a fenséges építményt, majd lassan búcsút intettünk a városnak, és a lemenő nap aranysugarai kíséretében visszafele indultunk, Konjic irányába.

A szálláson már vártak minket, és rövid regisztrációt követően megmutatták a kis hálófülkénket. Ehhez egy meredek lépcső vezetett fölfelé, és csupán két matrac volt benne, semmi több, de meg volt ennek is a maga hangulata. Utána finom pisztrángvacsorát ehettünk, és a hosszú nap után már csak aludni vágytunk.
Másnap a „szobából” kitekintve gyönyörködhettünk a napfelkeltében, és a felszálló köd varázslatos látványában. Utána következett a bőséges reggeli (egyesek szerint ez volt a kirándulás legjobb része) ami tartalmazott tojást, többféleképpen elkészítve, bundás kenyeret, fánkot, sült kolbászt, sajtokat, kalácsot, és valamiféle gombócot is. Feltankoltunk energiával, és hamarosan belebujtunk neoprén ruhánkba, sisakot húztunk, és egy kisbusszal megindultunk a hegy felé. Miután megérkeztünk a képzeletbeli start vonalhoz, vízre bocsájtottuk csónakunkat, és megkaptuk a rövidre szabott használati útmutatót túravezetőnktől. Ha, azt mondja, hogy right (pedal) akkor a jobb oldalon ülők eveznek, ha azt, hogy left (pedal) akkor a baloldalon ülők. Majd neki is indultunk a gyönyörűen csillogó folyóvízen lefelé. Az instrukciós lista kibővült később a fast pedal és a back pedal utasításokkal is. A csónakban még három magyar fiatal utazott velünk, így kellemes beszélgetéssel is telt az idő, mikor csupán hosszan eveztünk a jelentősebb sodrás hiányában.
Maga a folyó 225 km hosszúságú, és a boszniai Zelengora hegységből ered, ezer méter fölötti magasságból, majd útja végén Horvátországban torkollik az Adriai-tengerbe. A sebesen hömpölygő víztömeg most, viszont többnyire szelídnek bizonyult, és helyenként igen alacsony volt a vízállás is. Ettől függetlenül nagy örömünket leltük az evezésben és a gyönyörködésben. A folyó két partját, néhol hosszasan elterülő hófehér kavicsos partszakasz tarkítja, másutt pedig hatalmas sziklafalak közé ékelődve szalad fürgén lefelé a kristálytiszta Neretva. Helyenként vízesések ömlenek a folyóba, másutt pedig sziklák torlaszolják a víz útját. Ezek a szakaszok jelentettek izgalmas kihívást a magunkfajta (egyszeri) raftingos számára, és itt küzdöttünk a habokkal is. Minden komolyabb zúgót követett egy-egy hosszabb szakasz, ahol bizony evezni kellett jócskán, és talán, ebben még jobban el is fáradtunk, mint a rövidebb „kaptatós” szakaszokon. Kétszer meg álltunk, kikötöttünk, hogy jobban szemügyre vehessük a sziklákat, és megmártózhassunk a jéghideg vízben. Nem tudom, hogy pontosan mennyire volt hideg a víz, de a leírások arról tanúskodnak, hogy a Neretva nyáron sem nagyon éri el a 10 °C-ot. Így, neoprén ide vagy oda, azért olyan sokat nem pancsoltunk. Csupán ugrottunk néhányat a legközelebbi szikláról, majd tovább eveztünk. A vízi kaland szűk négy órán át tartott, és az utolsó pár száz méteren már csak kellemes csónakázás volt inkább, mint vadvízi evezés. Egyébként igen változatos a madárpopuláció a környéken, így volt szerencsénk különféle légykapóféléket szemügyre venni, de sirályt is láttunk, illetve néhány szerencsés jégmadarat is láthatott. Az egyik útitársunk hobbija a madártan, ezért csak a sok hasznos információ.

A szállásra érkezve már ebéddel vártak, aztán pedig kicsit sétáltunk a környéken. Szerencsénkre két új-zélandi cserediáklány is dolgozott a táborban, így megmutatták a közelben lévő vízesést, ami csupán tíz perc sétára volt. Végül pedig kicsit Konjic városában sétáltunk egy kicsit levezetésképpen. Itt is található egy középkori kőhíd, de kevésbé látványos, mint mostari testvére. A városban rengeteg vendéglő, büfé, falatozó várja a vendégeket, és kisbolt is akad néhány. A híd közelében folyamatban lévő térkövezési munkálatok egyértelműen a fejlődés, fejlesztés ékes bizonyítékai. Ugyanakkor itt se kell nagy kutatni, ha golyónyomokkal tarkított házakat szeretnénk látni. Ettől függetlenül, kellemes kisvárosias légkörrel lehetne jellemezni a települést.
Vacsora után hamar összepakoltunk, és nyugovóra tértünk, mert másnap a Napnál korábban keltünk, s intettünk búcsút a vidéknek. Célunk Szarajevó volt. Ide a reggeli, vagy délelőtti csúcsba érkeztünk, tehát egy darabon araszolnunk is kellett, de végül bejutottunk a belvárosba, ahonnan a közeli nevezetességeket könnyedén elértük gyalogszerrel is. A teljesség igénye nélkül szerettünk volna bepillantást nyerni a főváros hangulatába, de előzetesen nagyon nem készültünk fel. Így a legközelebbi modern(ebb) kávézóba betérve, és a reggeli szendvicset majszolva  megterveztük néhány megállós villámlátogatásunkat. A helyi „Váci utcán” haladtunk előre egy darabon, ahol találkozhattunk katolikus, és ortodox templommal, illetve mecsettel, és zsinagógával is. A legtöbb útikönyv leírása alapján ez a világon egyedülálló jelenség. Megnéztük még természetesen a Latin hidat is, amely utolsó „állomása” volt Ferenc Ferdinándnak feleségének Szófiának. Magát a történelmi hátteret, egy, a közelben lévő múzeum részletesebben is bemutatja, illetve a legközelebbi sarkon áll egy tábla (ahol a feljegyzések szerint Gavrilo Princip várta a trónörököst), amely leírja röviden a helyszín jelentőségét. Egyébként maga a híd elég aprócska, tehát kétirányú járműforgalom biztos, hogy annak idején sem folyt rajta. Ezzel átellenben található az Osztrák pavilon, ami a múlt századot idézi, és benne kávéház üzemel. Innen meglátogattuk az oszmános óvárost (Stari grad), amelynek központja Bašćaršija, ez tulajdonképpen Szarajevó történelmi középpontja. A macskaköves szűk utcákon egymást érik az üzletek, és néhány szökőkút is utunkba került. Található itt egy vásárcsarnok is, de a fő nevezetességet a Baščaršija-dzsámi, és a Sebilj-téri Szarajevó-kút adja. Az igazi bazári hangulat még nem bontakozhatott ki, mivel korán volt ehhez, de néhány helyen már kipakolt portékával várták az érdeklődőket. A mostarihoz képest talán annyi különbség volt, hogy több helyen lehetett látni igényesebb, helyi műalkotásokat. Gondolok itt elsősorban a rézből vagy üvegből készült használati, és ajándéktárgyakra. Innen még elsétáltunk a régi, mór (moreszk) stílusú városháza épületéhez, amelynek felújítása csupán néhány éve fejeződött be. A cirkalmas homlokzat sárga és vörös színei újra régi díszükben pompáznak, ráadásul Zsolnay-elemekkel is díszített, mint később megtudtam.

A rövidke körtúrát követően vissza a parkolóba, és indulás haza. Az autóban ülve még egy pillantás erejéig láthattuk az 1984-es téli olimpia helyszínét, ahol a fakó karikák még büszkén hirdetik az egykori rangos sporteseményt. De valójában, ezek is csak egy elmúlt korszak mementói. A város maga régies, monarchiás hangulatának köszönhetően nem volt nehéz elképzelni, hogy néhány emberöltővel ezelőtt tényleg jelentősebb, és virágzóbb, pezsgőbb élet folyt itt, a törökös, keleti vonások pedig üde színfoltként olvadnak egybe a város miliőjével. Volt mikor úgy éreztük, hogy akár Budapesten is lehetnénk.

Erre viszont még várnunk kellett kicsit, mert hátra volt egy közel nyolc órás haza út…

Kedves emlékként él a mai napig bennem ez az utazás. Kezdeti bizonytalanságomat és némi szkepticizmusomat hamar levetkőztem, s a tapasztalataim után melegen tudom ajánlani minden érdeklődőnek, hogy látogasson el ebbe a történelem tiporta országba. A nyitottság és kedvesség érezhető, és a fejlődés szemmel látható, ugyanakkor az árak még kevésbé „nyugatiak”. A természet gyönyörű megnyilvánulásai azonban mindent feledtetnek az emberrel. Mindent egybevéve egy igazán kellemes élménnyel lettem gazdagabb, és hálás vagyok érte, hogy ezt is (ilyet is) láthattam.

Még több fotó . . .

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.