Régi kastélyok és várromok a sziklás, meredek tengerparton, whisky, skót duda, gin, golf.
Ez Skócia. Köszönöm szépen a figyelmet, jó szórakozást a fotókhoz.

Oké, néhány egyéb sztereotip kifejezést bepréselhettem volna még azért, mint haggis, vagy Loch Ness, esetleg gyapjú. De a nemzeti eledel, a Haggis nem más, mint hurka (kissé másként tálalva), Loch Ness közelében nem jártunk (még), gyapjút meg nem vettünk.

A figyelemfelkeltő és szórakoztató bevezetést követően el is kezdem a tényeket sorakoztatni, mert vannak bőven, és az érdekességekből sem lesz hiány – remélem.

Két évvel ezelőtt már meg voltak a repjegyek Skóciába, de valahogy az elmúlt évek nem kedveztek a turistáknak sem, így ez a projekt egészen idáig váratott magára, na meg legfőképpen ránk! Aztán egy szép, napos, késő júliusi hajnalon, pár óra alvást követően már robogtunk is Gatwick reptere irányába, hogy aztán néhány butiklátogatást követően már repüljünk tova Észak felé.

Olaj, gránit, kastélyok

A „szürke város”, Aberdeen, ahogy nevezni szokták az ország harmadik legnépesebb városát, teljesen helytállóan. A szürke gránit bányászata a kőkorig nyúlik vissza, teljesen meglepő módon. A közmegállapodás szerint 8000 éve lakott a Don-, és a Dee-folyó környéke, de az első „írásos” emlékek a kelta nyelvet beszélő piktektől származnak, akiknek csupán néhány kőfaragványa maradt fenn. Később, a népcsoport a Gall-birodalom részeként élt tovább, majd pedig jöttek a (skót) királyságok… A város neve egyébként azt jelenti, hogy ’a Don folyó torkolata’, amely a pikt ’folyó torkolat’ előtagból és a kelta (-római) folyó-istennőről Divonáról kapta a nevét.
A további részletes történelmi és geográfiai bemutató helyett inkább felsorakoztatok néhány izgalmas faktumot, hogy jobban megismerkedjünk a gránitvárossal.

Ha már megint gránit, akkor nem lehet szó nélkül elmenni a Rubislaw-kőbánya mellett, amely az egyik legnagyobb, ember által vájt mélyedés széles e világon. A lyuk 142 méter mély és 120 méter széles, és az 1740-es megnyitása és az 1971-es bezárása közötti időszakban körülbelül 6 millió(!) tonna gránitot bányásztak ki innen. A kinyert nemes alapanyagból került többek között a londoni parlament épületébe is, de a Trafalgar tér kövei közt is találhatunk az aberdeeni szürke kőből néhány köbméternyit, hogy a környék épületeiről ne is beszéljünk.

A ’The Press and Journal’ névre hallgató napilap 1747 óta szállítja a híreket az olvasók számára, amely így a világ egyik legrégebbi hírlapjai közé emeli Aberdeen „vezérhangját”.

A világon több mint 30 helyszínt neveznek még Aberdeen-nek, köztük városokat is, Kanadától Ausztráliáig. Micsoda népszerűség?!

Ezen felül is lesznek még csemegék, de talán a lista végére még odabiggyeszteném, hogy a város történelmében jelentős változást hozott az 1960-as évek vége, ’70-es évek eleje, mikor a közelben jelentős mennyiségű kőolajat fedeztek fel. Így lett Európa olajfővárosa (bár lehet, hogy ezzel egy-két norvég város is vitába szállna…). Az viszont tény, hogy a világ legtöbb helikopter leszállópályája itt, illetve a tengeri fúrótornyokon található.

Most, hogy az érdekes adatok és az alapismeretek helyükre kerültek, és mi is sikeresen landoltunk, lássuk, hogy milyen is volt ez az Aberdeen valójában. A londoni kánikulából érkeztünk, és kellően le is hűltünk, mire kiértünk a reptérről, szerencsére számoltunk a zimankós északi levegővel. Hamar fogtunk egy taxit és már úton is voltunk vendéglátónkhoz, Dalma kisasszonyhoz.
A középkorú sofőr igazán barátságos és kellően beszédes volt. Jómagam itt találkoztam először testközelből igazi skót akcentussal, amelynek megértése – még - nem okozott problémát egyáltalán, inkább mosolyt csalt arcomra, mintegy ízes, vidéki angol beszédnek hatott a beszédstílus. Pedig a városnak külön dialektusa is van (Doric), amely olykor valóban érthetetlen az idegenek számára. Az alig negyedórás fuvart követően már Dalma tágas nappalijában ebédeltünk, és némi terefere után kicsit le is pihentünk, hogy erőt gyűjtsünk a délutáni programokhoz.
A szieszta után, kellően feltöltődve indultunk a még északabbra található Cruden Bay felé. Az aberdeeni főutcáról induló buszjárat kevesebb, mint egy óra alatt el is röpített minket az aprócska tengerparti faluba. Úgy szól a fáma, hogy 1012-ben itt verték vissza a dánok támadását a skótok, így a gall eredetű elnevezés is erre utal (Croch Dain – a dánok mészárlása). Minket különösebben nem érdekelt a falu, viszont a néhány kilométerre lévő Slains Castle már annál inkább. A 16. századi építményen már meglátszik a kor, de azt hiszem, hogy ha valakinek megemlítik Skócia nevét, akkor valamilyen, ehhez hasonló romantikus tájkép jelenik meg előtte. Ahol a kellemesen hűs, sós tengeri szelő cirógatja az arcát az embernek, és a csipkézett, sziklás tengerpart a sirályok beszédétől hangos. A közelben egy középkori várrom, a víz gyönyörű kék, és a dús fű puha, mint a paplan.
Szűk két órát töltöttünk el a part mentén bóklászva, meg-megállva, bámészkodva, ámulva, és gyönyörködve, sóhajtozva. Megmondom őszintén, olyan érzésem volt, hogy napokat is el tudnék tölteni ebben a különleges környezetben. Olykor a hangos sirályok kiabálása is elhalkult a közelben, s csak a hullámok morajló váltakozását lehetett hallani a sziklafalakon. Volt, hogy néhány medúza sziluettje bukkant fel előttünk, ahogy a vizet csodáltuk, máskor pedig halak dugták ki fejüket a víz alól. Csodálatos élmény volt! Úgy éreztem, hogy ha másnap befejeződött volna a nyaralás, akkor is eleget láttam az országból. Hála az égnek nem fejeződött be!
Kissé már szürkült, mikor visszafelé tartottunk a városba, de még nem volt annyira sötét, hogy elkerülje a figyelmünket az út mentén található Trump golf klub. Igen, a Trump International Scotland az ex- amerikai elnök biznisze, ahol meg lehet tanulni golfozni is, de finomakat lehet enni-inni ötcsillagos körülmények között, ötcsillagos áron. A viszonylag késő délutáni, kora esti visszaérkezés azt eredményezte, hogy vacsorázni is későn tudtunk elindulni, nagyjából 8 óra magasságában, ami mondjuk, Londonban nem lenne gond, de itt minden zár 9 és fél 10 között. Így, sokadik próbálkozásra egy olasz vendéglőben kaptunk asztalt és kiszolgálást, aminek nagyon  örültünk, mert farkaséhesek voltunk már ekkorra. A vacsorát követően hamar pihenni tértünk.

Balmoral

Reggel autóba pattantunk és meg sem álltunk a királyi család skóciai rezidenciájáig Az itt található kastélyt még Viktória királynő kapta ajándékba Albert hercegtől, mivel nagyon megragadta a királyi párt a skót felföld. A megboldogult Albert gondolt egyet és 1848-ban megvásárolta az akkori 17. századi építményt, majd pedig egy újat húztak fel, mely kielégített minden korabeli elvárást, és megfelelő kényelmet nyújtott. Azóta az épület és a vidék (20 000 hektár!) töretlen népszerűségnek örvend az uralkodócsalád körében. Fontosnak érzem megemlíteni, hogy ez magánterület, azaz nem részese a Korona birtokoknak, vagyis se nem állami tulajdon, sem pedig a monarchia birtoka. Most pedig lássuk, hogy nekünk mennyire tetszett II. Erzsébet nyári „weekend háza”.
A parkolótól nem messze található a bejárat, amihez a Dee folyón kell átkelni, szerencsére van híd, aggodalomra nincs ok. Majd pedig kötetlenül lehet sétálni az előbb számokban is említett „telkecskén”. Fenyőerdő, tölgyesek és fel is tűnik előttünk a hatalmas szürke kastély homlokzata az előtte elterülő gondosan ápolt gyepszőnyeggel. Élveztük a napsütést, a látványt, a friss levegőt, majd pedig meglátogattuk a kerteket, amelynek kialakításában jelentős szerepet játszott Fülöp herceg. A csodás virágos- és zöldségeskerteket tényleg bármelyik kertész megirigyelhetné, nem hiába a több száz munkás ugyebár… Nem mindennapi adatok is kapcsolódnak a tengerszint fölött 3000 lábra található veteményesekhez (na persze, majd ezekhez pont ne lenne?!), úgy, mint, hogy az év bármelyik napján előfordulhat talajmenti fagy egy-egy reggelen, vagy, hogy a nárcisz virágzása júniusban sem ritka látvány. S magától értetődő, hogy ha a család itt tartózkodik, akkor friss virágokkal van tele a kastély helyiségei.
A hatalmás ágyások után szemügyre vettük a közeli, kellően elegáns vadászházikónak tetsző kerti kunyhót (’garden cottage’), majd a kastély egyetlen látogatható termébe, a korhű bálterembe pillantottunk be. A trófeákákkal, festményekkel és korabeli használati tárgyakkal ellátott teremben gyönyörködtünk néhány percet, aztán innen. a már emlegetett folyó kavicsos partja felé vettük az irány. A szemmel láthatóan „félgőzzel üzemelő” folyó hívogató csillogása magával ragadott minket, így nem is voltunk restek megmártani benne lábikráinkat. A kellemesen hűs, frissítő folyó közepén, egy-egy sziklán ücsörögtünk és hagytuk, hogy tekintetünk elvesszen a szikrázó napsütésben tündöklő zöld hegyek látványában. Páratlan élmény!
Egy helyi látványosságról eléggé lemaradtunk, ez pedig nem más, mint az Albert Herceg kőhalom (Prince Albert's Cairn) névre keresztelt tizenegy szintes piramis, amit Viktória királynő építtetett, szeretett férje emlékére. Ez kicsit odébb, már a Cairngorms Nemzeti Parkban található, nagyjából 30 percnyi sétával lehet eljutni ide. (Majd legközelebb!)

Elbúcsúztunk a birtoktól, és ahogy visszafelé vettük az irányt, úgy még megálltunk egy kis uzsonnára a közeli Ballater településen, amelynek jelentősége rendkívül megnövekedett a királyi birtok megvásárlást követően. Európa arisztokratái, és a világ számos egyéb jelentős személyisége tett látogatást a vidéken az elmúlt évszázadokban.
A soron következő megállóhoz nagyjából félórányi autózás után jutottunk el. Az úticél a Craigievar névre hallgató rózsaszín kastély volt, amely festői környezetben helyezkedik el, és sokak szerint Walt Disney Hamupipőke-kastélyának ihletője volt. Ezt nem lehet biztosan tudni, az viszont tény, hogy a 17. századi, hét emeletes, robosztus építmény nem mindennapi látványt kínál az idelátogatóknak. Mi már későn érkeztünk, így csak kívülről tudtuk megcsodálni a több mint 350 éven át lakott, skót bárói stílusban épült hajlékot és annak kertjét. De beértük ezzel is. Az épület, egyébként csupán 1824 óta pompázik ilyen színben.

Ezen az estén már előre gondolkodtunk, így időben elindultunk vacsora helyszínt keresni, amellyel nem is volt semmi gond, bár a nagyhírű étterem, ahova betértünk, nem hozta azt a színvonalat, amire számítottunk. Sebaj, legalább éhen nem maradtunk, és ennyivel be is kellett érnünk erre a napra.

Stonehaven

Majdnem hogy a madarakkal keltünk ezen a reggelen, mégis a reggelire nagyon sokáig kellett várni, amely igazán megterhelő tud lenni ilyen mozgalmas napok után... Végső soron megérte várakozni, hiszen az apályos tengerparton kortyolhattuk el reggeli forró italunkat, miközben a szürke, didergős táj a szemünk láttára elevenedett meg. Hol egy nagyobb madárraj bukkant fel, reggeli reményében, hol pedig egy-egy delfin mutatta meg feje búbját a távoli vízen. Sajnos, nem voltunk távcsővel felszerelkezve, így a kedves emlősöknek csak a körvonalait láthattuk. Továbbá helyet sem kaptunkmár a vízitúrára a rendkívül nagy helyi turizmusnak köszönhetően, így csak a kikötőből csodáltuk a fenséges Északi-tengert. Megismerkedtünk a helyi egyetem egyik magyar nebulójával, aki lelkesen pecázott a móló szélén, és számolt be itteni kalandjairól. Némi eszmecserét követően, mi útnak indultunk a Dunnottar kastély felé. Képeslapra illő partszakaszon bandukoltunk végig, ahol többször elidőztünk, hogy legeltessük szemünket a látványon. Az első kitérő a ’Stonehaven and Dunnotar’ háborús műemlék volt, amely egy befejezetlen templomot szimbolizál, utalva a sok ártatlan lélek befejezetlen életére, akik az első világháború alkalmával elhagyták a Föld nevűt. A majd’ száz éves műalkotást hátunk mögött hagyva, haladtunk szépen, komótosan a tekintélyes múltra visszatekintő építmény irányába (a honlapon 440 millió évre visszamenőleg meg lehet tudni mindent a kastélyról és vidékéről). Akkoriban épp nem lehetett testközelből megnézni az ódon épület falait, és még épségben maradt belső tereit, amelyben egykoron Skócia egyik legbefolyásosabb családja élt (Earl Marischal) - de ez nem szegte lelkesedésünket. A kavicsos öbölben töltöttünk el pihenőidőnket, bámulva a kék vizet és a fenséges sziklákat, így gyűjtöttünk erőt a nap további részéhez, na meg a visszaúthoz.A falucskába visszatérve tiszteletünket tettük az egyik öbölben meghúzódó étteremben, ahol a friss fogásokból csemegézhettünk. Volt itt haltál, hideg és meleg fogásokkal, és rákfalaltkák, meg persze kagyló is került az asztalra. Az autentikus vendéglős tapasztalat után kicsit lekuporodtunk a homokos öböl partjára, ami ekkorra már tele volt mind helyi, mind pedig távolabbról érkezett emberekkel. Az időjárás igen érdekes volt számomra, mert olykor a pulcsira még kabátot is kellet húzni, máskor pedig egy szál ingujjban is melegem volt. A helyi gyerekek számára szemmel láthatólag nem volt ez annyira macera, mint egyeseknek. Az 5-10 éves lurkók szemrebbenés nélkül rohangáltak be és ki a nagyjából 12 fokos vízbe. Az előző napi folyónak a vize sokkal melegebb volt, mint az itteni, így mi meg sem kíséreltük a dolgot.

Késő délután már újra Aberdeenben találtuk magunkat, ahol ráérősen szeltük át a békés várost, így vettük szemügyre a jelentősebb épületeket, úgymint a Tengerészeti Múzeumot, a város központjában található Tolbooth (torony) névre hallgató épületet (múzeumot), amelyet a legrégebbinek tekintenek az itteniek (a 17. század elején épült és börtönként funkcionált). Ez különben a városházával egy épületet képez. Innen a Castlegate (várkapu) felé vettük az irányt, amely csak egy kőhajításnyira található. A név, valójában egy térre, területre utal, ami a ’Union Street’ végét jelenti, és ahol megtalálható a piaci kereszt/piactér, vagyis skótul a ’Mercat Cross’, az Aberdeen Castle is. A hatszögletű, nyitott építmény, amelynek közepéből egy oszlop emelkedik ki, 1868-ban készült, egy helyi építész jóvoltából. A díszes faragások között megtalálható megannyi skót uralkodó domborműve, és néhol vízköpők hajolnak ki a tér felé, a korinthoszi-oszlop tetején pedig fehér márványból faragott egyszarvú díszeleg. A monda szerint teliholdkor feltűnhet az unikornis szelleme a kőoszlopok között. Érdekes egybeesés, hogy pont telihold idején voltunk a városban, viszont, mi másmilyen állatokat láttunk az utcákon naplemente után, de erről majd később.
Innen a homokos tengerpart felé vettük az irányt, ahol ittas fiatalokkal és szemtelen sirályokkal találkoztunk legfőképp, na meg néhány üregi nyúllal, akik a közelben tanyáznak. Nem is volt túl sok elvárásunk, az már egyszer igaz. Sarkon fordultunk és lassan hazafelé vettük az irányt. Még azért megcsodáltuk a Marischal Főiskolát, vagyis az egykori főiskolát, ami mára egybeolvadt a városházával, de múzeumi szerepet is betölt, és mostanra már egyébként egybeolvadt a másik egyetemmel is (jó ez valójában korábban történt). A helyi idegenvezetőnk sem volt túl naprakész ezekkel az információkkal kapcsolatban, a könyvtár pedig már zárva volt. Az viszont kétségtelen, hogy az óriási gótikus építmény a második legnagyobb gránitból emelt épület a világon (El Escorial, Spanyolhonban az első). Szégyenkezésre semmi ok így sem, mert lenyűgöző és egyben megdöbbentő látványt nyújt az épület(együttes), ezt biztosan állíthatom.

A városnézést követően, magunkra öltöttük szép ruhánkat, és ezúttal a városközpont közelében kerestünk éttermet, ahol finom falatokkal töltöttük meg bendőnket. A fedett teraszon eszegettünk-iszogattunk, miközben alkoholtól túlfűtött népek jöttek és mentek a járdán, már amennyire még képesek voltak erre. A mókás jeleneteket tetőzte a lányok „öltözéke”, amelyre a mögöttünk lévő asztalnál ülő idős házaspár férfi tagja rosszallóan reagált, morgott, csóválta a fejét. Ugyanakkor, a kedves felesége csak jóízűen hahotázott mindezen, mint ahogy mi is ezt tettük, mikor megláttunk mondjuk egy koktélruhában sasszézó hölgyikét, aki nem csak „villantott” felsőteste domborulataiból, hanem inkább „levegőztette” őket. A szituációhasonló volt a miniszoknyában és magas sarkúban egyensúlyozó „úrhölgyeknél” is, akiknek szemmel láthatóan a szoknya hossza még így is sok volt, mert jóval többet mutattak meg magukból, mint amennyit a jó modor megtűr, ahogyan ezt t az öregúr „hangos fejcsóválásából” is megtudhattuk. Később mi is csatlakoztunk volna a tömeghez, hogy egy helyi bárban, pubban követhessük a műsort, de minden hely tele volt már, és nem lehetett bemenni. A kitartó kutatásnak köszönhetően, azonban így is találtuk egy rock kocsmát, ahol már vége volt a koncertnek, viszont a pult még nyitva állt. Itt még felhajtottunk néhányat a nemesebb helyi szeszekből, majd lassacskán nyugovóra tértünk. Mert reggel indultunk a fővárosba.

Edinburgh – Első nap

Reggel, a bevásárlóközpont tövében található pályaudvaron buszra pattantunk, és bő két órával később már a nyüzsgő Edinburgh utcáin találtuk magunkat. A centrumhoz közel volt a szállásunk, így ott becsekkoltunk és leraktuk bőröndjeinket.
Annyira közel voltunk minden lényeges látnivalóhoz, hogy példának okáért ahogy kiléptünk a hotelből, a [Sir Walter] Scott Emlékmű árnyéka az előttünk elterülő járdát súrolta. A gótikus csodát a napok folyamán körbejártuk, de a közel háromszáz lépcsős túrát nem tettük meg vertikálisan. Helyette gyorsan meglódultunk, hogy körül nézzünk a város első nyilvános parkjában, a Calton Hill-en (világörökség része). A város fölé emelkedő dombot edinburgh-i akropolisznak is szokták nevezni, nem hiába, azért akad itt műemlék jócskán. Ezen felül nagyszerű kilátás nyúlik a vidékre, és jól látható innen az Artúr széke, a Kastély, a Parlament, a Holyrood Palota, a Nemzeti Múzeum, és sok egyéb mellett a tenger is. A dombtetőn időzve pedig nem csak a nyüzsgő metropoliszt lehet madártávlatból szemügyre venni, hanem az itt található emlékműveket: a Nemzeti Emlékművet, amely nem több, mint a görög Parthenon mintájára épült ’U’ alakú oszlopcsoport, benne 12 dór oszlop. Az 1800-as évek elején egy csapatnyi tehetős helyi polgár kezdeményezése volt ez, amellyel a napóleoni háborúkban elesett skótoknak szerettek volna emléket állítani. Nem csoda, hogy olykor „nemzeti szégyenként” hivatkoznak a soha be nem fejezett vállalkozásra. Ennyi lett belőle. Ennél sikeresebb, és bizonyos szempontból impozánsabb, a Nelson Emlékmű, amely a trafalgári ütközetet követően elhunyt Nelson Admirálisnak állít emléket - egy fejre állított teleszkóp-torony. Megtalálható még itt a városi obszervatórium is, szintén görög templomi köntösbe öltöztetve, amely épp renoválás alatt állt. A napsütéses időnek köszönhetően alaposan körbenézhettünk minden irányba, és kedvünkre fotózkodhattunk az műemlékek közelében is.
Rövid sétát követően már újra a Waverley, vagyis a helyi vasútállomás mellett sétáltunk, hogy jobban szemügyre vegyük az átellenben magasló Scott Emlékművet, illetve, hogy kellemeset ejtőzzünk a ’Princess Street-i’ kertekben. Ez a mesterséges mélyedés köti össze az óvárost az újjal. Jóval korábban (a 18. században) egy tó húzódott itt, amelyet telehánytak szeméttel és földdel az új városrész építésekor, ekkor keletkezhetett a név is: a halom (the mound). A név kissé furán hangzik, hiszen egy óriási medencére hasonlít inkább a több hektárnyi terület. Viszont tényleg igényesen gondozott parkot találunk itt, és a területén fekszik a Skót Nemzeti Galéria, illetve a Bank of Scotland épülete is, sok egyéb prominens épülettel, és persze szobrokkal. Mi csupán a Ross szökőkútig sétáltunk, ahol letelepedtünk a fűbe, hogy meguzsonnázzunk és közben gyönyörködtünk a fölénk tornyosuló várban.

Hosszan nem időztünk, mert időpontunk volt a ’Skót whisky élmény’ nevezetű komplexumban, ahol az ’arany túrán’ vettünk részt. Ez azt jelentette, hogy utazhattunk a whisky szellem-vasútján, ahol bemutatásra került e nemes nedű történelme. Majd egy moziteremben folytatódott a részletezés, ezúttal már Skócia egyes területeit is bemutatva. Öt nagy részre bontható az ország, ízvilág alapján (hat, ha egyes szigeteket külön veszünk):

• - Campbeltown (sziget), az itteni italokban a füstös, sós, vanília, és karamell ízvilág erőteljesen keveredik, ez az ország délnyugati csücske;
• - Lowland, ahol a lágy malátás ízvilág találkozik a fahéj, gyömbér, tejszín, karamell, és pirítós(!) aromákkal, így adva könnyed karaktert az ország déli részén készülő italoknak;
• - Islay (ejtsd: ’eye-luh’, sziget), ahol az erős, tüzes, füstös esszencia dominál, némi gyümölcsös beütéssel, Campbeltowntól északra található;
• - Speyside, a gyümölcsös, mézes, fűszeres nedűjét a Spey folyó teszi egyedivé, ez a terület a Skót felföld egy kis részét fedi le, a keleti parttól beljebb húzódva;
• - Highland, végül, de egyáltalán nem utolsó sorban, amely a felföld, sőt az egész ország jelentős részét magában rejti, így igazán változatos kombinációkat hozva létre az édeskés kezdetektől a gyümölcsös hosszú lecsengésű ízvilágig.

A túra ezen részét, úgy gondolom, hogy alaposan bemutattam, így most nem fogom tovább ecsetelni az egyes készítési, érlelési folyamatokat; a rajongókat megnyugtatom, lesz még később szó ilyesmikről. A látogatásunk egyik leglátványosabb pontja az üvegfalak mögé zárt kollekció, amely, több mint 3800 üveg skót whisky-t tartalmaz. A brazil, Claive Vidiz által létrehozott, és 2009-ben nyilvánosság elé tárt gyűjtemény maga a gyönyör. Még azok is csodájára járnak, akik nem lelkesednek eme aranyszínű italért, hiszen van itt bontatlan üveg 1894-ből is, és egyéb, érdekes formájú darabok, mondjuk amely egy szerzetest ábrázol, vagy éppen sast, és így tovább. Ami viszont szívfacsaró látvány, hogy az üvegekből fogy az ital, hiába bontatlanok, ezt nevezik az angyalok rész(esedés)ének (angels’ share), ez átlagosan 2%-os párolgást jelent évente.
Nem volt más hátra, mint a kóstolás. Minden területről kaptunk egy-egy kortynyit, hogy, - immár – szakértőbb szemmel, tudattal emeljük orrunkhoz, majd szánkhoz a poharat. Az ízelemzést meghagyom az ebben jártasabb kollégáknak, viszont felsorlásként megemlítem elsőként, hogy mit ittunk, illetve, hogy melyek a vidék ismertebb márkái. Az ajánlott kóstolási sorrendet követtük, olykor némi vízzel vegyítve, és általában gyömbérrel „befejezve”.

• - Lowland: Auchentoshan American Oak, Glenkinchie
• - Highland: An Cnoc 12 year old, Dalmore, Glenmorangie
• - Speyside: Glenfiddich 12 year old, Macallan, Dalwhinnie, Glenlivet,
• - Islay: Port Charlotte 10, Ardbeg, Laphroaig, Lagavulin, Bruichladdich
• - Campbeltown: Glen Scotia, Glengyle, Springbank

A kóstolók után, kellően felpezsdülve jártuk tovább a macskaköves utcákat fel és alá, gondtalanul, míg el nem fáradtunk. Néha kísérteties hangulatot idéző szűk átjárók borzolták a kedélyünket, máskor a romantikusnak ható lépcsők késztettek megállásra minket. Amitalán még említésre méltó az esti korzózás kapcsán, az a ’Robert Cresser's broom shop’, vagyis a helyén létesült Harry Potter üzlet, amely a hívők szerint a regényből ismert Mr. Ollivander boltjának az ihletője volt. Ottjártunkkor már zárva volt az üzletecske, így erről nem tudtunk személyesen megbizonyosodni. Az viszont fix volt, hogy nyugovóra kellett térnünk, mert a másnapi program korán kezdődött.

Edinburgh – II. nap

Annyira, hogy a terv szerint az Arthur’s seat-ről néztük volna a napfelkeltét. Ehhez időben el is indultunk, hogy a kb. 5 km-es utat a lehető leggyorsabban tegyük meg. Az alvó város utcáit hamar átszeltük, de a feszített tempót nem bírtam egészen a domb tetejéig. Illetve, eddigre már látható volt, hogy nem fogunk látni semmit. Ködös, borús, fülledt hajnal volt ez a hétfői, így bármennyire is szerettük volna látni, ahogy az ébredő nap sugarai beterítik a vidéket, ez nem valósult meg. Vagyis nem úgy, ahogy egyesek elképzelték azt. Sajna.
Lefelé menvén, pillantást vetettünk a 15. századi Szent Anton kápolnára, vagyis annak maradványaira, illetve ahogy közeledtünk a város felé, láttuk a Holyrood Palota kertjét is. Elhaladtunk a Burns emlékmű mellett, és a volt királyi gimnázium robosztus épületét is érintettük, amely az athéni Héphaisztosz templomot imitálja. Ezzel átellenben a St Andrew's House található, amely a skót kormány központjának ad otthont és főleg art deco stílusjegyeket visel magán.
Még így is olyan korán volt, hogy english breakfast-ról nem is álmodhattunk, pedig jó lett volna egy kis extra kalória a menet után. Szerencsénkre egy meki pont ekkor nyitott, így némi gyorskaja csillapította éhségünket. Jómagam annyira meg voltam elégedve, hogy aludtam is még gyorsan néhány órát, hogy aztán végre rendesen is megreggelizhessek. A hölgyek közben meglátogatták azokat az üzleteket, ahova én amúgy se vágyakoztam, szóval egy abszolút nyer-nyer helyzettel indult ez a nap.

A folytatásban is a gyalogláson volt a hangsúly, de már a tempó nem volt annyira feszes (hála az ékszerüzleteknek?), illetve a nap is felkelt már. A királyi mérföldet jártuk végig, amely a magaslaton lévő vártól (jó, nem mentünk fel odáig csak emiatt), egészen az aznap már hátulról látott Holyrood palotáig (Palace of Holyroodhouse) tart. Az elmúlt ötszáz évben a királyok és a királynők körmenete ezen a skót mérföldnyi (1,81 km) szakaszon zajlott le. Manapság az óváros egyik fő ütőere, a turisták kedvelt helyszíne, ahol megannyi templom, múzeum, pub, kávézó, étterem, és egyéb üzlet található. A területet egyébként hat főbb részre osztják, amelyek részletezésre ezúttal nem térek ki. Komótosan andalogtunk lefelé, miközben a meleg nyári nap kellemesen cirógatta arcunkat, és hagytunk, hogy tekintetünket elragadja a középkori építészet és a modern üzletek váltakozása. Volt, ahová bepillantottunk, máskor pedig csak a kirakatot fürkésztük. Így érkeztünk meg a királyi család hivatalos skóciai rezidenciájának kapujába, ahol a királynő minden évben eltölt egy hetet. Ekkor persze van felhajtás rendesen. A család más tagjai is előszeretettel látogatják a helyszínt, de mikor épp nincs hivatalosan használtban, akkor nyitva áll a nagyközönség számára.

A palota története a 11. századig nyúlik vissza, ekkor egy apátság állt itt, melyet I. Dávid király rendeletére építettek, s romjai a mai napig büszkén díszelegnek a szomszédságban. Majd a 15. század végén IV. Jakab skót király egy új palotát építtetett, amely aztán hosszú időn keresztül szolgált az ország uralkodóinak rezidenciájául. A századok meggyötörték az épületeket, de jelentőségüket nem vesztették el. A palotai mai formáját a 17. században nyerte el, egy újjáépítési folyamatot követően. Sajnos az apátság nem kapott ilyen kitüntető figyelmet. A későbbiekben a „ház” fokozatosan vesztett jelentőségéből, előbb VI. Jakab költöztette székhelyét Londonba, majd, Skócia és Anglia 1707-es egyesülésével elvesztette főbb funkcióit, és csak a kiváltságos nemesek használták rendszeresen az őket illető lakosztályokat.
Dióhéjban ennyi lenne most a Holyrood-palota története, amiről persze lehetne még oldalakat írni, helyette inkább nézzük, hogy mit is lehet valójában látni itt. A főkapun keresztül egy hatalmas udvarra jutunk, amely egykoron versenyek, íjászat és solymászat helyszínéül szolgált. Beljebb, szépen gondozott pázsit fogadja a kíváncsi szempárokat és egy kerengőn keresztül érkezünk a „nagy lépcsőhöz”, amelynek lábánál díszes páncélok, kardok, zászlók nyűgözik le a vendégeket. Majd ahogy haladunk feljebb, láthatjuk az óriási gobelineket, amik görög mitológiai történeteket elevenítenek meg. Ezek fölött pedig – szintén – görög isteneket ábrázoló festmények díszelegnek, köztük Hermész, Apollón, és Poszeidón is. Az antik világból a kissé modernebb ebédlőbe csöppenünk, amit különben a királynő is használ itt-tartózkodása idején (előszeretettel fogyasztja a helyi különlegességeket). Majd pedig a vöröses színektől domináló, sokkal gazdagabb díszítésű, barokkosabb trónterembe érkezünk, amelynek középpontjában a trónpár áll. Ezt a termet használják fogadásokra és állami alkalmakra. Ahogy lépkedtünk a nyikorgó, ódon padlón, úgy került a látókörünkbe egyre több és érdekesebb szoba, amelynek mind megvolt a maga története. A fenséges fényűzés minden korabeli formája megelevenedett itt, a cifra stukkókkal határolt freskóktól kezdve a kínai vázákon át az arany étkészletekig, sorolhatnám naphosszat. A főbb látványosságok közé tartozik még Stuart Mária hálószobája, aki valószínűleg a leghíresebb lakója volt a palotának (az egyetlen skót királynő). A szépen festett tölgyfamennyezetben és a baldachinos ágyban ma is gyönyörködhetünk, csak úgy mint a szűkös, keskeny bejáratban, ami ugyan megfelelt a kor átlagmagasságának, de nem úgy a királynőnek, aki közel 180 cm magas volt. Mielőtt az udvarra értünk volna, még áthaladtunk a legnagyobb – galéria – termen, ahol 95 skót király portréja tekinthető meg néhány egyéb kiegészítő, és titkos ajtó társaságában. Illetve áthaladtunk még a külső kamrán is, ahol további dísztárgyak, kiegészítők, és ékszerek is láthatók, köztük a Darnley ékszer, amely egy szívalakú, arany medál, rubint-, smaragd-, és színes zománcdíszítéssel. Valószínűleg nagy örömmel fogadta Lady Margaret Douglas, Lennox grófnője ezt a kis ajándékot. (Ha valóban neki készült ez a kis ajándék, mert biztosan nem lehet tudni.)

A túra végén bejártuk még az apátság romjait, és tettünk egy kört a kertben, ahonnan remek kilátás nyílik a környék dombjaira is. Aztán felfelé is megtettük a királyi mérföldet.

A várba nem tértünk be ugyan, de különböző szemszögekből és magasságokból lencsevégre kaptuk, és hasonlóan tettünk a közelben lévő más látványoságokkal is, pl. a St. Giles-székesegyházzal is, amely hatalmas gótikus vonalaival igazán tekintélyparancsolóan terül el az óváros közepén. Azért hagytunk időt arra is, hogy a megfelelő kasmír ruhadarabot/kiegészítőt kiválaszthassuk, hogy egy kis puha emlék hazáig kísérhessen minket, na meg néhány whisky üzletbe is betértünk.
Majd észak-nyugat felé vettük az irányt, hogy a jól ismert új városrészt keresztülszelve eljussunk Stockbridge falusias hangulatot árasztó, gazdag környékére. Itt a teraszos házikók a György-korabeli és a viktoriánus kor építészeti jegyeivel büszkélkedhetnek, és vitathatatlanul kellemes érzetet kelt az idelátogatóban a Leith folyó közelében elnyújtózkodó tájék. Ahogy követtük a folyó útját, úgy érkeztünk meg a ’Dean kertekbe’ (és ezzel együtt Dean Village-be), ahol sűrű növényzet nyújtott kellemes árnyékot a meleg délutánon. Előbb Szent Bernár- kútja mellett haladtunk el, amely gyógyító vizéről vált híressé, majd pedig a Dean-híd hatalmas pillérei alatt sétálhattunk át. A romantikus gyalogtúránk a Well Court-ig tartott, amely egy festőien gyönyörű, többemeletes lakóház tulajdonképpen, s annak is épült a 19. század végén.

A forgalmasabb ’West End’ felé vettük az irányt, hogy aztán a szállásunk felé kanyarodjunk egy frissítő elfogyasztása után. Dalmát kikísértük a buszpályaudvarra, mert neki egy nappal hamarabb vissza kellett térnie a dolgos hétköznapokba. Marasztaltuk, de már késő volt ehhez.
Ezek után – a nap hátralévő részében – a már ismert városrészekben sétálgattunk, s gyönyörködtünk a délutáni napfényben és később a szürkületben.

Edinburgh – III. nap

Ismét korán keltünk, de azért nem hajnalok hajnalán. A város központjából gyalogszerrel közelítettük meg Leith nyüzsgő, művészekkel teli kikötőnegyedét, ahol a királynő úszó palotája horgonyoz már jó ideje. Ezúttal nem volt díszes reggeli, vagy egyéb felhajtás, néhány péksüti volt az üzemanyagunk, és némi jegeskávé. Időben kellett érkezni a királyi jachthoz, mert alig lehetett már jegyet kapni erre napra. Némi bolyongást követően csak megleltük a hídhoz vezető utat, ami egyébként a plázán keresztül vezet (gondolhattuk volna elsőre is…).

A királyi hajók dinasztiájának az utolsó zászlóshajója volt a Britannia amely 1953-ban kezdte meg 44 évig tartó pályafutását. Az első királyi hajó II. Károly uralkodása alatt, 1660-ban futott ki a nyílt tengerre.
A királyi jacht a közel fél évszázad alatt több mint 150 ország 600 kikötőjében fordult meg, Kanadától Ausztráliáig, egymilliónál több tengeri mérföldet megtéve. A fenséges bárka politikai és diplomáciai célokat szolgált főképp, de háború idején kórházhajóként is funkcionált. A királyi háztartásból 45 fő állandó kísérője volt a királynőnek az utazások alatt, a személyi- és a sajtótitkárát is beleértve. Persze vele utazott a fodrásza és az orvosa is, és természetesen ott volt a 250 főnyi személyzet is, akik a hajó megfelelő üzemeltetéséért feleltek. A kötelező feladatokon túl azért volt idő, mikor csupán kikapcsolódásra használta a család e pompás járművet, pl. Margaret hercegnő nászútja során. S természetesen voltak fogadások, partik, ahol megfordult többek között Reagan elnök, Margaret Thatcher, Nelson Mandela, Bill Clinton, és még sok más prominens személy. A luxus körülményeket nem kellett nélkülöznie a fedélzeten utazóknak, mert volt itt külön nappali, zongorával, kandallóval, amit – a királynő nagy bánatára – nem lehetett fával fűteni sajnos. Hatalmas ebédlő, ahol az utazások során kapott szuvenír tárgyak kerültek elhelyezésre. S a tatban bújt meg a ’sun lounge’ névre keresztelt társalgó napágyakkal, minibárral, ahol mindig volt megfelelő hőmérsékletű pezsgő és bor, minden eshetőségre. A helységek további részletezése helyett inkább megemlíteném, hogy az óceánjáróhoz tartozott egy kisebb hajó is, amivel szélsebesen lehetett megközelíteni olyan partszakaszokat is, amely a nagytestvér számára már nem volt lehetséges. Ezen felül még tartozék volt egy Rolls-Royce is, amelynek fedélzetre helyezése és utaztatása bizony fejtörést okozott akkoriban a mérnököknek, de megoldották. Kár is lett volna kifutni a nyílt vízre autó nélkül.

Visszafelé már busszal mentünk, hogy a 135 méteres szintkülönbséget gyorsabban tegyük meg, s így egy-kettőre a vár tövében is találtuk magunkat. Megpróbálkoztunk bejutni, de ide nem foglaltunk korábban, úgyhogy napokat kellett volna várni arra, hogy bejussunk. A várakozás helyett inkább a Skót Nemzeti Könyvtár felé vettük az irányt, hogy a szomszédságában lévő The Elephant House kávézóban ebédeljünk meg. Ez sajnos meghiúsult, mert éppen csak elmúlt dél, de már sor állt a Harry Potter rajongók által kedvelt vendéglátóegység előtt. Ez volt ugyanis a híres regény születésének a helyszíne. Nem tudtuk meg, hogy milyen atmoszférában született a mű, de helyette egy spanyol jellegű étteremben finom falatokkal jutalmaztuk magunkat.

A kora esti órákban indult a repülőnk vissza, így addig még sétálgattunk az addig nem látogatott belvárosi utcákban, kijelentkeztünk a szállodából, és heverésztünk a park puha padlózatán.

Edinburgh egy igazán különleges város, amely tud egyszerre kísérteties és romantikus is lenni, misztikus és puritán. A történelemi tradíciók találkoznak a modern skót életérzéssel és nyilatkoznak meg a nyüzsgő, mégis barátságos környezetben. Ez a néhány nap bőven elegendő volt, hogy megismerkedhessünk ezzel az izgalmas hellyel, de mélyebb megismeréséhez további tanulmányozás ajánlott. Köszönjük szépen, és viszlát később!

 Kép G A L É R I A . . .

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.