Mottó: „Nagyon hideg van Moszkvában tüllszoknyában” (PASO)

Sajnos usankát nem sikerült vásárolni, de hamarosan az is kiderül, hogy miért, illetve, hogy minek megy az ember egyáltalán március derekán az Orosz fővárosba, az ottani választások előtt. Nos, az egész, egy decemberi beszélgetéssel indult, Londonban.

Előzmények, előkészületek, elindulás, első nap

A Warner Bros stúdiólátogatás után, de még karácsony előtt járunk. Éppen, a nagyutazó Dalmával társalgunk a jövő évi úti célokról, mikor megemlíti, hogy márciusban Moszkva, Miksával. ... Egyből megszólalt a fejemben a csengő, és mondtam is Neki, hogy ezt ne nagyon firtassa Anna jelenlétében, mert ez jó születésnapi ajándék lehet.
Ezt követően, nem is esett szó a dologról egészen januárig, mikor szükségessé vált a repjegyfoglalás, és a szállásintézés, mivel a vízumigényléshez mindkettő szükséges. Szerencsére a szállást hamar sikerült lefoglalni (köszi Dalma!), aztán már csak a jegyek maradtak. Elkezdtem keresgélni őket, és azt tapasztaltam, hogy a legtöbb légitársaság csupán átszállásos lehetőséget biztosít, aminek köszönhetően az utazási idő megduplázódik, vagy pedig nagyon drágán lehet csak hozzájutni a jegyekhez. Végül, úgy döntöttem, hogy érdemesebb hazarepülni, majd Budapestről Moszkvába a többiekkel, ugyan kicsit több macera (fel és leszállás – rossz, aki ezt nem bírja), de legalább lehet találkozni a családdal, ismerősökkel, és együtt van a csapat, ami nem egy hátrány, ha az ember Keletre utazik. A vízumeljárás miatt hamarabb fényderült az ajándékra, de ettől függetlenül nem veszített a varázsából.
Tehát, egy nappal a márciusi nemzeti ünnep előtt landoltunk fővárosunkban, és másnap délután vettük az irányt a vnukovói repülőtér felé, ami állítólag az egyik „legrosszabb” Európában – annyira szörnyű azért nem volt, de valóban akad jobb is. Becsekkolás előtt Miksának segíteni kellett egy kicsit, hogy a laposüvegbe töltött pozitív gondolatok megfelelő elosztásában, ez kellően felkészítette testét-lelkét a felszállás, és az utazás perceire. Az utazással minden rendben volt, oly annyira, hogy sikerült összebarátkozni egy unokatestvérpárral is, akinek az egyik tagja előttünk foglalt helyet. Mellettünk, a harmadik széken pedig egy vlagyivosztoki fiatalember ült, aki, csupán egyszer utazik haza egy évben, mivel Moszkvából is több mint egy hét vonattal az út hazáig – meg tudom érteni. Az út során kérdezgettük, érdeklődtünk az oroszok és Moszkva felől, így kaptunk néhány jótanácsot tőle, hogy mit érdemes megnézni, és hogy merre található a pezsgő éjszakai élet. Továbbá kiderült, hogy Ő, a Soros György Alapítványnak dolgozik, és alapvetően Budapesten lakik, de sokat utazik Moszkvába is. Kérdezte, hogy ismerjük-e az urat, mi pedig mondtuk, hogy személyesen nem, de hallottunk már róla. … Szó esett természetesen a vasárnapi választásokról is, persze mindenki tudja már, hogy Putyin lesz az elnök, de az számít, hogy mekkora arányban sikerült diadalmaskodnia az államfőnek. Mindeközben az új ismerősök - nevezzük őket a történet egyszerűsége kedvéért Balázsnak és Kristófnak – egyre közelebbi barátságba kerültek a csipet csapatunkkal, és a Tanqueray ginnel.
Rövidesen megpillantottuk fentről a főváros fényeit, és néhány perccel később, a leszállást követően, már a határon is voltunk. Itt, meg volt az első furcsa élményünk, amire talán lehet azt mondani, hogy „oroszos”: külön kapuk voltak az orosz állampolgárok, és az egyéb állampolgárok számára fenntartva. Az útitársunkkal találkoztunk tétlengésünk közepette, aki azt mondta, hogy a vége felé szokott lenni a nemzetközi ellenőrzőkapu, ott érdemes próbálkoznunk. El is sétáltunk odáig, de nem, hogy nem volt nemzetközi átkelési lehetőség, még nyitva sem voltak, így, végül, mi is ugyan ott mentünk keresztül, mint a helyiek. Aztán megtaláltuk a többieket is, akik enyhén illuminált állapotban köszöntötték Moszkvát. Villámgyors vonatjegyvásárlás az automatánál, és irány a város – gondoltam én.

A vonat (Aeroexpress) egyébként modern, kényelmes, és gyors közvetlenül a reptérről indult, és bő félóra alatt érkezik a városközpontba, Kievskaya állomásra. A tények után nézzük, hogy miként sikerült ezt kivitelezni a valóságban.
Balázs vett egy helyi SIM kártyát magának, amivel telefonálni nem tudott ugyan, de kapott 25 gigányi adatforgalmat, szintén 400 Rubelért. Közben, Anna és Kristóf kimentek egy kicsit a levegőre, felfrissülni, de már feltűnően régóta elhagyták köreinket, így gondoltam megnézem, hogy mi lehet velük. Nos, ott voltak a bejárat túloldalán, de nem tudtak ugyan azon az ajtón visszajönni. Ezért, mutattam Nekik (kézzel-lábbal), hogy tartsanak jobbra, majd lefelé, ez utóbbi mozdulat annyira nem volt nyilvánvaló számukra – mint később kiderült – mivel Ők csak az épületbe jutottak be, s innen felfele mentek. Eddigre, mi már az alsó szinten jártunk, ahonnan perceken belül útnak indul a vonat. Ezért megállapodtunk, hogy mindenki más - rajtam kívül - megy, elfoglalni a szállást, mivel legkésőbb este 10-re oda kell érni, én pedig igyekszem megkeresni a többieket. El is indultam, körülnéztem kint, bent, elsétáltam a repülőtér egyik sarkától a másikig, és vissza, körülnéztem a többi szinten, sehol egy ismerős, kétségbeesett magyar turista pár. Aztán végre egy SMS Dalmától, miszerint sikerült beszélni a többiekkel, és már meg is találták a vonatállomást – micsoda öröm! A kommunikáció azért volt nehézkes mellesleg, mert valamiért telefonálni nem lehetett - hiába csatlakozott mindannyiunk telefonja a telefonhálózathoz - viszont az üzenetek átmentek szerencsére. Szóval, nagy nehézségek árán sikerült találkozni a két elkóborolt báránnyal, s még új vonatjegyet sem kellett venni, mert addigra Ők már valahogy elmagyarázták az egyetlen embernek, aki valamennyire beszélt angolul a környéken, hogy mi is történt velük. Így, a modern, QR-kód olvasós, áteresztő kapu helyett, azok mellett, a korlát felemelésével mehettünk tovább (ez egy másik, számomra megmosolyogtató „oroszos” megoldás volt).
Immár a vonaton zötyögtünk a városközpont felé, túl a nagy izgalmakon. Már csak meg kellett találni a szállásunk címét, és eljutni oda. Volt internet elérhetőség a szerelvényen, így be is tájoltuk magunkat gyorsan, és minden jel arra mutatott, hogy alig negyedórányi séta után, már végre a szobánkban lehetünk. A vonatállomás szép volt, mint ahogy, a közelben található metróállomás is, ugyanakkor túlságosan forgalmasnak nem mondható, mivel csupán négy vágány található a félig fedett csarnoképület alatt. Ez viszont legalább akkora méretekkel rendelkezik, mint a Nyugati pályaudvar. A kötelező táskaellenőrzést követően, amit csak másnapra sikerült megszokni, végre megpillanthattuk testközelből a város színes, csillogó, eleven fényeit, és forgalmas utcáit.

Útra keltünk a hűvös moszkvai estén, hogy felkeressük a Smolenskaya 7. címet, ahol az apartmanunk található, s valóban ott is voltunk néhány percnyi sétát követően. Viszont sehol egy bejárat, sehol egy kiírás, semmi. Néhányszor még körbejártuk a környéket, és próbáltunk érdeklődni az arra járó emberektől, de nem sok sikerrel. Végül, egy orosz pár, akik nagyjából beszéltek angolul segítségünkre siettek: felhívták nekünk a szállást, megtudták a helyes címet, és a szállásadóink küldött értünk egy taxit, s úton is voltunk – ilyen egyszerű, ugye?!. (Annyi megjegyzés még, hogy az addig velünk tartó Kristóf visszafordult unokatesójáért, mert Ő elfelejtett leszállni időben a vonatról [aminek egyébként nincs több megállója] és visszament a reptérre, no comment.).

Pár perccel később a Novyy Arbat 16. szám alatt lévő, 25 emeletes lakótömb tövében voltunk, és egy kis keresgélést követően meg is találtuk a bejáratot. A portán gubbasztó, egykedvű hölgynek megmutattuk az üzenetet, amelyben a cím, és a lakásszám állt, aki nézegette egy darabig, majd telefonált egyet, és annyit mondott – amit értettünk is – hogy várjunk a folyosón néhány percet. Kicsivel mellettünk, két férfi várt a lift előtt, egyik telefonnal a fülén, fekete sapkában, fekete bőrkabátban, kék farmernadrágban. Miután befejezte a beszélgetést, odafordult hozzánk, és annyit mondott, komor, határozott hangon, oroszos akcentussal: follow me. Az este folyamán már annyi kaland, és meglepetés ért minket, hogy ezen is csak egy kicsit rökönyödtünk még (én legalábbis kevésbé, mint Anna), és követtük a 19-ik emeltre egy szó nélkül. Ott, végre megpillantottuk a lakásszámot, és meghallottuk a többiek hangját is, így mindenki megnyugodott kicsit. Egyből a kezünkbe nyomták az egyszerhasználatos szállodai papucsokat, mintha ez lett volna a legfontosabb, majd magunkra is hagytak minket – élvezzük a kirándulást, mondták búcsúzóul. A többiek alig tíz perccel előttünk érkeztek a helyszínre, nem kevésbé eseménydús körülmények között, tudniillik nekik szintén csak a rossz cím volt meg. S miközben gyalogszerrel bolyongtak a környéken az ingerült főbérlők hívogatták őket folyamatosan, oroszul kiabálva a telefonba, majd mielőtt válaszolni tudtak volna bármit is, rájuk csapták a telefont – több alkalommal. De, a címet kihámozták valahogy a "beszélgetésekből", már csak el kellett oda jutniuk. Taxi nem jöhetett szóba, mert egész egyszerűen nem vitték el Őket, mondván, hogy túl közel van a cím (oroszos?). Tehát Ők egy kicsit többet sétáltak a frissítő éjszakai levegőn a Smolenskayatól az Arbatskayaig.
Ez a környék viszont eléggé jónak számít, mivel közel van a városközponthoz, és nekünk a kilátásunk is csodás volt a magasból, a Hét nővérből négyet is láthattunk. Viszont, a közelben lévő sétálóutcát kicsit túlértékelik az útikalauzok, amit másnap az idegenvezetőnk meg is erősített.
A lakásban egyébként enyhe cigiszag volt, ami érezhetően nem az utolsó bérlő, vagy esetleg, a takarítónő hagyott maga után, hanem mondjuk az, ezt megelőző húsz év mellékterméke lehetett. Ettől függetlenül, alapvetően tiszta és rendezett volt (azért nem egy hotelszoba), és megtalálható benne minden, ami a magunkfajta utazónak szükséges lehet. Kicsit az embernek olyan érzése volt, mintha a ’90-es évek derekán valamelyik panelrengetegbe csöppent volna, annyi különbséggel, hogy néhány bútor meg a mosógép újabb volt. A fűtés központilag volt megoldva, de annyira, hogy lakáson belül sehol egy kapcsoló, vagy szabályozó, a fűtőtestek pedig a falba voltak elrejtve, ugyanakkor nem volt hideg a lakásban. Miután barátságot kötöttünk a három szobás hajlékunkkal, jöhetett a bevásárlás, amiből rajtam kiívül mindenki kivette a részét ezen az estén/éjszakán. Ennek eredményeképpen került az asztalra egy kis kovászos uborka, vodka, fekete kenyér, vajnak álcázott krémsajt, némi gyümölcs, előre csomagolt lazac, és különböző fajta ivólé is, ami újdonságként hatott számunkra, az a körte ízű Fanta, illetve az uborka ízű Sprite volt. Ezeken felül Miksa, fura ételei is terítékre kerültek, amiket lelkesen kínált is minden alkalommal, de nekünk annyira nem nyerte el az ízlésünket.  Ő igyekezett színesen és változatosan étkezni, úgy hogy minél többet kipróbáljon a helyi specialitásokból. Az idilli vacsorához egy kis zenei különlegesség dukált, vagyis a t.A.T.u. legnagyob slágereiből néhány, akik talán Tchaikovsky óta a legismertebb orosz „zenészek” (ezeket az autentikus zenei aláfestéseket is Miksának köszönhetjük). A késői vacsora után betoppantak az új barátaink is (nem szomjaztak) és folytatódott a jókedvű csevej, de nem túl sokáig, mivel másnap reggel már programunk volt.

A város színe-java

Az ébredést, és reggelit követően elindultunk, hogy részt vegyünk egy ingyenes városnéző túrán, amely mindössze néhány metrómegállóra volt tőlünk. Nekünk értelemszerűen az Arbatskaya állomás volt legközelebb, s itt meg is vettük a három napos bérletünket (415 Rubel), amivel könnyen eljutottunk A-ból B-be. Viszont nem voltunk teljesen felkészülve arra, ami a föld alatt várt ránk. A metróhálózat tényleg hatalmas, és tényleg remekül működik, viszont latin betűkkel csak elvétve lehet találkozni, s azok is maximum a kijáratot jelölik. A tömeg viszont nem volt annyira hatalmas, mint amennyire az előzetes beszámolókból lelkileg felkészültem rá. Pedig utaztunk a reggeli órákban, hétköznap, a délutáni órákban hétvégén, és vasárnap napközben  is. Nem mondom, volt forgalom, de próbáljon valaki felszállni vasárnap délután London belvárosában a Victoriára. …. Trükkös továbbá még a csomópontok megnevezése is, mert lehet, hogy egy állomásnak ugyan az a neve, és két vonal találkozásipontja, de nem feltétlenül van közel egymáshoz a két helyszín, többször előfordult, hogy két átszállás között tíz percet is sétálnunk kellett. Vagy, a másik véglet, mikor nincs ugyan messze a csatlakozási pont, de mondjuk ugyanannak az állomásnak három különböző neve is van, aszerint, hogy melyik vonal halad át rajta. Tehát résen kellett lenni; a többiek szerencsére tudták olvasni a cirill betűket, így nem volt annyira nehéz a közlekedés, sőt, a hét végére már egészen bele is jöttünk a (tömeg)közlekedésbe. Persze mondanom sem kell, hogy azért az első alkalommal sikerült rossz irányba átszállni. Ekkor gondoltuk, hogy na, majd innen, egy másik vonalon gyorsabban odaérünk, de ez sem annyira magától értetődő. Létezik egy remek applikáció (Yandex), ami megkönnyíti a közlekedést, és valós időben mutatja, hogy mennyire forgalmas az adott vonal, sőt azt is mutatja, hogy melyik szerelvénybe érdemes szállni, hol van több hely, stb.. Így megnéztük az elképzelt alternatív útvonalat, ami még így is sokkal több utazást jelentett volna, mintha visszamegyünk ugyanazon a vonalon, amelyiken jöttünk.
Azért így is sikerült időben megérkeztünk a Bogojavlenszkij Kolostor közelében lévő találkozópontra, ahol majdnem kéttucatnyi lelkes turista találkozott a helyi idegenvezetőhölggyel, hogy közösen fedezze fel a várost. A gyalogtúra egyébként a történelmi belvárosból indult, amelynek leginkább 16-17. századi kereskedőváros képét nyújtja nekünk, és itt találhatóak az egykori városfal maradványai is. Ezt a városrészt Kitaj Gorodnak, vagyis „Kínai városnak” nevezik, aminek igazából semmi köze szomszédos országhoz. Az elnevezés valószínűleg a 17. században ragadt rá erre a környékre, és eredetileg a vidék kinézetére utalt a név. Hasonló „elszólásnak” esett áldozatul a Vörös tér is, ami csodásat, szépet is jelent (krasznaja) az orosz nyelvben. Na, de vissza az ősökhöz, vagyis a moszkvai kolostorok legöregebbikéhez, amely már 1296 óta fogadja a híveket, és az odaadatogatóaikat, ezt megerősítette a jellegzetes tömjénszag is, ami belepésünkkor fogadott minket. A rózsaszín épület a 17. században kiegészült egy harangtoronnyal, de ezt leszámítva a mai napig őrzi az eredeti vonásait. A belső tér arannyal gazdagon díszített, és gyönyörű ikonok gazdagítják az oltárt, és környékét, a falakon és a mennyezeten pedig szent alakok követik óvó tekintetükkel az idelátogató vendégeket. A későbbiekben, még volt szerencsénk néhány hasonlóan csodás ortodox templomot szemügyre venni, ezért itt nem is húztuk az időt nagyon, hanem tovább haladtunk a Zaryadye Park irányába, amely csupán tavaly szeptemberben készült el, előtte romos, és elhagyatott épületnegyed szomorkodott a Moszkva folyó partján. Érdekesség még, hogy ezt megelőzően több mint ötven éve nem épült új közpark a városban. A 13 hektáros területen most modern médiacentrum, félig nyitott amfiteátrum (amely még nem készült el teljeden), és dús növényzet található (ha jobb az idő). Ezeken kívül, egy, a folyó fölé benyúló, háromszög alakú sétálóhíd („lebegőhíd”), határozza meg a park látképét, a tér alatt pedig termetes mélygarázs található. A közelben helyezkedik el a Régi Angol Palota, amelyet 1555-ben Rettegett Iván ajándékozott az itt tárgyaló briteknek, de látótávolságon belül, körös-körül tucatnyi más, hagymakupolás templom, és történelmi épület is fellelhető még. Most, ezeket csak távolról csodáltuk meg, s helyette a Boldog Vazul-székesegyház (Istenanya oltalma templom) felé tartottunk, hogy közelebbről is megcsodálhassuk ezt a káprázatos templomegyüttest, amely eredetileg kilenc különálló templom ötletes egybeolvasztásaként jött létre. Az építését, a már emlegetett Rettegett (IV.) Iván cár rendelte el, amiért győzelmet arattak 1552-ben a tatárok fölött. A legenda szerint, később az építőmestert megvakíttatta a hírhedt cár, de valójában csak nyomatékosan megkérte, hogy több ilyen csodás templomot ne építsen, ha lehet. Valószínűleg ez is elég volt ahhoz, hogy a mester, Posztnyik Jakovlev a későbbi munkáinál visszafogottibban dolgozzon. Innen jutottunk be a Vörös Térre, amely a világörökség része a Kremllel egyetemben, és valószínűleg a világ legismertebb tere is egyben, na és valójában is csodálatosan fest. Amint magunk mögött hagytuk a székesegyházat, balkéz felől a Kreml hatalmas, vörös falai és a Szpasszkaja torony (70 m) pillantható meg, ez a fal legmagasabb tornya, és sokáig ez volt a Kreml bejárata is. Azonban ezt áthelyezték néhány éve, most a túloldalról a Szentháromság torony felől lehet bejutni. Említést érdemel még a torony 25 tonnás óraszerkezete és 11 harangja, amely mai napig precízen működik, és jelzi a pontos időt. Ahogy tovább haladunk, a téren felbukkan a Szenatszkaja bástya, a mauzóleum közelében, majd a Nyikolszkaja bástyatorony következik a Történeti Múzeum szomszédságban, még a sarok előtt. A tér közepén jobbra tekintve láthatjuk, amint az Állami Nagyáruház robosztus, és egyben pompás körvonalai töltik ki a rendelkezésre álló csekélyke teret.
A Kreml szó egyébként egyfajta (ősi) fellegvárat, citadellát jelent, s az ittenihez hasonló épület együttesek a mai napig megtalálhatóak Oroszország néhány nagyvárosában is. Itt helyezkedik el az ország életét meghatározó politikai, kulturális, és hatalmi központ, amely több mint 25 hektáron terül el, és vörös falainak a hossza meghaladja a két kilométert.

A téren faházak, árudák álltakt korábban, ahol az idők folyamán többször is felcsaptak a lángok. Ezt a problémát oldotta meg III. Iván 1493-ban, aki rendbe rakta a teret, amely már ekkor is fontos szerepet játszott az itt lakók életében (koronázási és egyházi szertartások, népünnepélyek, kivégzések, felvonulások színhelye – a ’90-es évek óta nem járnak itt tankok). A megújult területen piactér létesült, rendezettebb formában, és olasz mesterek segítségével elkezdődött a Kreml falainak, és tornyainak építése is, ekkor, összesen 18 bástya épült. Ezekhez később még építettek kettőt, bár az egyiket - a legújabbat - nagyon nem is veszik számításba, mert eltörpül a mérete a többiek mellett. A munkálatok 1516-ra fejezőtek be, és az uralkodó, illetve a mesterek alaposságát dicséri, hogy ekkoriban az erődítmény beverhetetlennek számított. Ez így is volt száz éven keresztül, utána viszont litván-lengyel csapatok bejutottak, és két évig nem is távoztak, majd később Napóleon is itt időzött pár hónapon keresztül. Ettől függetlenül az uralkodók, főleg a Romanov-dinasztia (Oroszország második, és egyben utolsó uralkodócsaládja) különböző palotákkal, templomokkal díszítették, csinosították, bővítették a területet kívül belül egyaránt. S ez ilyen tempóban haladt egészen Nagy Péter uralkodásáig, aki sokkal több energiát fektetett a szentpétervári „beruházásokba”, ezért sem pénz, sem nyersanyag nem volt, hogy Moszkvában bármi is épülhessen. Egyedül a Szenátus-palota munkálatai kezdődtek el az uralkodása alatt. A falakon belül, nagyjából középtájt található a Katedrálisok tere: itt magasodik a reneszánsz stílusú Uszpenszkij-székesegyház, amely állami főtemplom volt sokáig, és egyben a cárok koronázási temploma is. A közelben terül el a Blagovescsenszkij-székesegyház, és a Tizenkét apostol temploma. Aztán, itt van még a cárok és fejedelmek temetkezési temploma az Arhangelszkij-székesegyház, továbbá a szomszédságban látható az ötszögletű Nagy Iván-harangtorony, a maga 81 méteres magasságával, és végül a Rizpolozsenije-templom is. Ezek a szakrális épületek a 15-ik és 17-ik század között készültek el, és néhány közölük még a múlt században használatos volt. A belső terek gyönyörűen megmunkált díszeket, aranyozott kegytárgyakat, ikonokat, freskókkat, és egyéb művészettörténeti kincseket rejtenek magukban. Egy kőhajításnyira tanyázik hosszú évek óta a Cár-ágyú (40 tonna), amelyet egyszer sem használtak, és a Cár-harang (200 tonna), a harangtorony tövében, amely a világ legnagyobb egyben kiöntött bronzharangja, de soha nem szólalt meg.
Ha az embernek van ideje, akkor egy egész napot el tud tölteni a Kreml falain belül, mi viszont csak egy-egy pillantást vetettünk a szent épületekre és a bronztárgyakra, aztán tovább mentünk a neogótikus stílusban újjáépült fehér, és okkerszínű Állami Fegyvertárba, amely egyike a világ leggazdagabb múzeumának. Lévén, hogy itt található rengeteg olyan kézműves cikk, amelyet a 16. sz.-tól, az udvar Szentpétervárra költözéséig (1711) a mesterek itt gyártottak a Kremlben zajló élet mindennapjaihoz. Aranyozott lószerszámok, nyergek, féldrágakövekkel ellátott – bársony, selyem, brokát - ruhaneműk, többek között II. Katalin vagy I. Péter ruhatárából. Továbbá gyöngyberakású harci-, és díszfegyverzet, mind technikailag, mind díszítésileg mesterműnek számító hintógyűjtemény (a legteljesebb a világon), és néhány kevésbé pazar trón szék is megcsodálható a gigantikus termekben. Ezeken kívül arany- és ezüsttárgyak, étkészletek, teás és kávéskészletek, szamovárok, cukortartók, gyönyörű kegytárgyak, kelyhek, és aranyozott bibliakötések ékesítik a sorokat. Hogy a terem egyik sarkában fellelhető vitrinről, már ne is beszéljek, ahol több mint húsz Fabergé-tojás található, amely egytől-egyig lélegzetelállítóan csoda szép. A precízen kidolgozott ajándéktárgyakból állítólag már csak néhány darab lelhető fel a piacon. Aki ilyet kapott húsvétra, az igazán örülhet, mint ahogy a megrendelő III. Sándor, majd az őt követő II. Miklós (az utolsó cár) édesanyja, és felesége is biztosan örülhetett a különleges ajándéknak annak idején. Az épületen belül, egy másik helyszínen található a Gyémántgyűjtemény, amely hasonlóan szemet gyönyörködtető látvány (különösen a lányok számára). Itt a c(s)á(sz)ári ékszerek és a szovjet korszak kincsei vannak üveg mögé állítva. Megtalálhatóak itt a gyémánt, zafír, smaragd, akvamarin, ametiszt, ónix, stb. berakású nyakláncok, tiarák, karkötők, fülbevalók, brossok, és egyéb kiegészítők szép számmal. Ezenkívül, néhány, nem elhanyagolható méretű nyers arany- és platinarög is felbukkan a csillogó dísztárgyak között. Ja, és ne feledkezzünk meg a világ legnagyobb zafírjáról sem, a maga 258,8 karátjával, ami szintén a kiállítás egyik, kisebb helyiségében ragyogja be a teret.
Miután kigyönyörködtük magunkat, és jól elraktároztuk ezeket a csodás emlékképeket, elindultunk a ruhatárba, hogy még a maláj turistacsoport előtt kijuthassunk az épületből. Ahogy bandukoltunk a boltíves kijárat felé, két könnyűharckocsi suhant el mellettünk - csak hogy meggyőződhessük a biztonságunkról. Innen aztán a GUM-ba mentünk vacsorázni, ahol korábban már jártunk a csoportunkkal, hogy felmelegítsük kissé átfagyott végtagjainkat, és akinek kedve tartotta, az belenyalhatott a Szovjetunió ízébe, vagyis a több mint ötven éve változatlan recept alapján készülő tölcséres fagylaltba. Jómagam is megízleltem a múltat, és szerény véleményem szerint is vetekszik egy-egy jobbfajta olaszfagyival az íze. Az GUM, egyébként a 19. század végén épült, háromemeletes, üvegtetős vásárcsarnok, merthogy a téren sorakozó bódék, és piacosok, még mindig tűzveszélyesnek bizonyultak. Később, aztán irodákkal, kávéházzal, vendéglővel, mozival bővült a szolgáltatás repertoárja, és itt kezdték árulni a nyugati árucikkek első darabjait is. Manapság pedig a legelőkelőbb ruha-, ékszer-, és kozmetikai márkák gyűjtőpontjává vált a stukkókkal, kovácsoltvassal, és hidakkal díszített klasszikus stílusú „moszkvai Harrods”.
Ezzel a vacsorával koronáztuk meg az első teljes napunkat Moszkvában. Hazafelé tartva még egy kitérő a boltba (már törzsvásárlói kártyát is kaptunk, amit, azóta nem sokszor használtuk), és hamarosan átadtunk magunkat a pihenésnek, hogy másnap újult erővel vethessük bele magunkat a további kalandokba.

Lenin, Gorkij, és a Propaganda

A reggelit követően, mindenki eggyel több réteget vett magára, mint előző nap, aztán indulás vissza a Vörös térre, hogy megnézzük a Szovjetunió első vezetőjének bebalzsamozott testét, a számára épített labradorit- és gránit lépcsőspiramisban, ahol állandó 16 °C és 80-90 %-os páratartalom uralkodik. Az idegenvezetőnk mondta előző nap, hogy érdemes a tízórai nyitás előtt érkezni, ha nem akarunk nagyon sorban állni, mert csupán heti háromszor, három órán keresztük fogadja látogatóit a pártvezér. Bizony, jó volt fél 10-re érkezni, mert így, az első csoporttal juthattunk át a már megszokott táskaellenőrzésen, és sétálhattunk az különös építmény felé. Furcsa érzés volt a mauzóleumig vezető út, ugyanis egy más szemszögből nyertünk betekintést az addigra már alaposan szemügyre vett térre. Jobboldalról a Kreml falai magaslottak, baloldalról néhány szocreál szoborcsoda, és a 15 méterenként strázsáló, vigyázótekintetű fegyveres felügyelet vigyázott ránk. A piramis mögött sírkert, és urnatemető terül el, ahol többek között Sztálin, Gagarin, és a magyar politikus Ladler Jenő maradványai is megtalálhatóak. A kegyhely közelében, és persze azon belül sem lehetett hangosan beszélni, és zsebre rakott kézzel közlekedni. Ezt onnan tudjuk, hogy mindkettő miatt „ránk szóltak”, vagyis hangos sissegéssel jelezték, nemtetszésüket az őrök Ez a fajta rendreutasító módszert már más helyen is felbukkant itt tartózkodásunk során, a síphasználat mellett – érdekes, oroszos(?). Innentől, tehát megfontolt léptekkel, a gránitpadlót alig érintve haladtunk Lenin szépen kisminkelt alakja felé. Vagyis a felravatalozott testet körülvevő emelvényhez, ugyanis a majd’ 100 éve itt nyugvó holttestet kb. másfél méter távolságból lehet csak megszemlélni, és azt is csak rövid ideig; talán két percet töltöttünk összesen a teremben.
Amilyen gyorsan jöttünk, olyan gyorsan el is hagytuk a környéket, metróra szálltunk, és a Moszkva folyó mellett fekvő Gorkij parkhoz igyekeztünk, amelyet 1928-ban létesítettek. A szépen rendezett terület impozáns volt, viszont így, hogy hófedett mindent, közel és távol, annyira nem volt érdemes sokat időzni ott. A következő úti cél a Tyeatralnaja városrész volt, ahol egyébiránt sok sztálini épület, színház, étterem, kávézó, és üzlet található, többek között a Jeliszejevszkij bolt, amely egy félreinformálás/félreértés miatt került fel a listánkra, mégpedig usanka vásárlás reményében. (Nekünk az Izmailovsky piacra kellett volna menni, ez az, ahol nagyobb sikerrel tudunk szuvenírt venni, nem baj, legközelebb.) A giccses barokk és szecessziós stílusú vegyesbolt egyébként megérte a kitérőt, viszont így számolnunk kellett egyesek csalódottságával. Ezzel együtt megérte az utazást, mivel remek kulináris élményben volt részünk ezt megelőzően a Gradli ház konyhájában. Ami az itteni vendéglőket illeti, tapasztalataink alapján: másutt is bőséges, laktató, és ízletes választékhoz jutottunk levesből, fő ételből, és desszertekből egyaránt, viszont a borsch, egyértelműen a Teremok  étteremlánc kínálatában a legízletesebb – állapítottuk meg utazásunk végén.
A sok szabadban töltött órák után, úgy döntöttünk, hogy egy kis délutáni sziesztát iktatunk be, így a szállás irányába indultunk, s útközben még szemügyre vettük a Lenin Könyvtár monumentális épületét, amelyben tizenhétmilliónál is több könyv tartanak számon, és az épület előtt, békésen üldögélő Dosztojevszkijt. (Egy kicsit hiányoltam is Lenin alakját, de végül a következő sarkon azért visszaköszönt ránk egy bronztábláról.)
Az otthoni pihenés elhúzódott, így már csak később, az éjszakai életbe vetettük bele magunkat, amelyet némi vodka, pezsgő, kaviár, és persze uborka ízlelése kísért. Itt újra találkoztunk két újdonsült cimboránkkal, és nem is volt megállás hajnalig. …
Mivel pontos elképzelés nem volt arról, hogy hova is megyünk, ezért a repülőn kapott instrukciók alapján elindultunk a Lubjanka városrész felé, ahol elég hamar sikerült megtudnunk, hogy merre is kell tovább tartanunk, egy kis zenés-táncos mulatság érdekében. Az első tipp, amit kaptunk, az a beszédes nevű Propaganda szórakozóhely volt, amiről később kiderült, hogy ez volt az első bár, ami a kommunista korszakot követően megnyílt a városban. Ami elsőre impozáns volt, hogy nem kértek belépőt, és nem kellett kint fagyoskodnunk a hidegben, amely ezen az éjszakán -18°C körül mozgott. Viszont a nem túl terebélyes klubban uralkodó hangulat, és főleg a techno zene a társaság egy részét nem nyerte meg igazán, így átpártoltunk a szomszédban található pubba, ahol némileg populárisabb volt a zenei repertoár, és az italárak is kévézőbbek voltak. Viszont ez sem elégített ki sokáig minden igényt, így tovább érdeklődtünk a fiataloknál, aminek köszönhetően eljutottunk a Papas Bárba, ami már tényleg egy nagyobb szórakozóhely volt, több szinttel, és konyhával, nyüzsgő élettel, ahol sok külföldi is megfordult. Itt viszont a banda egy része már annyira leamortizálódott, hogy túl nagy mulatságba már nem foghatott senki. Így szépen, lassan búcsút intettünk a helynek. Taxiba szálltunk (öten), és 500 Rubel ellenében a sofőr hazaszállított minket. Úgy gondolom, hogy igen kedves, és toleráns volt velünk a vezető, és amennyire tudott angolul, még el is csevegett velünk.
Buliztunk, mint az oroszok.. [Állítólag ez a klip szolidabb változata, Putyin javaslatára.]

Metró  és park

Reggel kelni kellett, nem volt mese, nem csak a szállás elhagyása miatt, hanem mert meg akartunk még nézni egyet, s mást a városban, illetve a föld alatt. Szóval gyors szedelődzködés, pakolás, az apartman rendbetétele, és kijelentkezés: a kulcsokat, az ajtó melletti virágtartóban kellett hagyni. Táskák biztonságba helyezése a pályaudvaron, és a már emlegetett, híres moszkvai metró felderítése következett, amely a világon a második legforgalmasabb, s immár 14 vonallal rendelkezik. Az építését Sztálin rendelte el, és 1935-ben fogtak bele a munkálatokba. Az igazán szép megállók főképp a 2-es, 3-as (ez itt is sötétkék), és az 5-ös vonalon találhatóak. A tervezett megállólista, amelyből néhány kivételével mindegyiket sikerült szemügyre venni: Arbatskaya, Komsomolskaya, Novoslobodskaya Park Kultury, Taganskaya, Belorusskaya, Novokuznatskaya, Elektrozavodskaya, Ploshchad Revolyutsii, Mayakovskaya, Shosse Entuziastov, Park Pobedy, Kievskaya, Smolenskaya. Ezeket bátran ajánlom bármelyik idelátogatónak is, aki szeretne betekinteni a szocialistarealista művészet földalatti kiállítótermébe. A megállók, és a szerelvények egyébként tiszták mindenütt, és ugyan ez elmondható a város egészéről is.
Ahol felszínre jöttünk, az az Összoroszországi Kiállítási Központ megállója volt, vagyis, eredeti nevén VDNKh (Vystavka Dostizheniy Narodnogo Khozyaystva). Ezt a területet eredetileg a Szovjetunió (mező)gazdasági, műszaki és tudományos életét és eredményeit hivatott bemutatni. Később propaganda rendezvények megtartására használták, majd pedig gyönyörű parkot létesítettek belőle, amely 220 hektáron terül el. Sok más egyéb között, a közelben feltűnik az, 540 méter magas Osztankinói tévétorony, és itt található a száz méter magas Szputnyik emlékmű is, amelynek tövében tanyázik az Űrhajózási múzeum. Ez volt elsődleges úticélunk, mivel minden hónap harmadik vasárnapján a belépés ingyenes. Szóval gyorsan körbejártuk az egyébként igen gazdag beállítótermeket, és találkozhattunk Gagarin szkafanderével, a Vosztok–1 űrhajóval, a Szojuz program eredeti, és másolt szondáival, bepillanthattunk a MIR mindennapjaiban, illetve Lajka kutyát is szemügyre vehettük (nem, nem jött vissza élve). Miután visszaereszkedtünk a Földre, egy kis sétát tettünk hátralévő időnkben a szabadidőparkban, amelynek főbejárata már messziről megjelent a horizonton. A diadalív tetején aranyozott munkáspár tart kezében egy köteg búzát, a 150%-os teljesítmény jelképe. A parkban múzeumok, pavilonok, szökőkutak, éttermek, kávézók, sportpályák, játszóterek, stb. találhatóak. Illetve a szocialista realizmus egyik legkiválóbb alkotásának tekintett szobor a Munkás és a kolhozparasztnő szobra. A környéken egyébként mindenhol hatalmas felújítási munkák zajlanak, és ugyan ez elmondható a Vörös térről, és  a belváros más részeiről is, amely, ha jól sejtem a VB-re való előkészületek jegyében zajlanak.

Gyorsan eltelt az idő, így magunk mögött hagytuk a parkot, és a reptérre siettünk, hogy zökkenőmentesen érkezzünk a kora esti járathoz. Itt nézelődés, egy kis uzsonna (túró rudi), és aztán a kötelező vizsgálat, amely életem egyik legérdekesebbike volt. Ugyanis, az átvilágítógép előtt csupán kéttálcányi hely volt, tehát az utasoknak, akik személyes tárgyaikat, táskájukat, kabátjukat, stb. meg akarták vizsgáltatni, azoknak a kezükben kellett tartani azt, míg vártak az előttük lévőre. Ráadásul csak két áteresztő kapu üzemelt, szóval, elég hamar feltorlódott mögöttünk a sor. Miután átjutottunk, és mindenki magához vette a táskáját, már csak nézelődtünk az üzletekben, és felemlegettük az elmúlt néhány nap történéseit. Miksa magához vette az útravaló stresszoldóját, és már a fedélzeten is voltunk. Do svidaniya Moszkva!

Moszkva tartalmas, izgalmas, változatos, és néhány „oroszos” pillanata tette igazán felejthetetlenné az itteni kiruccanást. Engem megfott, lenyűgözött a város szépsége (a betonkolosszusokkal egyetemben), ahogy az elmúlt évszázadok kulturális és művészeti öröksége keveredik, az előző politikai éra jelentős benyomásaival. Annak ellenére, hogy a város pezsgő, mozgalmas élete egy percre sem áll meg, sokszor sokkal emberibbnek és természetesebbnek éreztem az itteni légkört, környezet, mint azt néhány, más, nyugatibb nagyvárosban tapasztalni lehet. Érdemes megnézni!

K é p e k   m é g . . .

További gondolatok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.