A tavalyi év legvége igen sűrű, és programokban gazdag volt. Sokat gondolkodtam, hogy mindegyik hétvége eseményéről írok egy-egy gondolatot, és beszámolok az élményekről. De, erre sajnos nem jutott elegendő idő, most viszont pótlom a hiányosságokat. Lássuk, hogy mennyire volt mozgalmas 2017 decembere.

 

 

Warner Bros Studio

Máris a legelején, még volt lendület, ekkor, igen röviden beszámoltam, hogy mekkora bulit csapott a Parov Stelar az Ally Pally-ban.
Aztán, egy héttel később, Anna barátnője, a kozmopolita Dalma érkezett Londonba, hogy a Warner Bros stúdióját közelebbről szemügyre vegye. Pontosabban nem az egészet, csupán a J és K jelzésű épületet. Aki, még ennyi utalásból sem találta volna ki, hogy miről is van szó, azt nem csigázom tovább. Bizony, a híres Harry Potter díszletei közé csöppentünk, amely London centrumától Észak-Nyugatra, Watfordban található. A buszos kiránduláshoz nekünk a Victora állomásig (belváros) kellett utaznunk, és onnan jöttünk vissza Északra. Aunnamed2_copy.jpg nagyjából másfél órás úton a Titkok kamrája című epizódot vetítették, így kellően ráhangolódhatottunk a napra. A stúdiónál szikrázó napsütés, és csípős hideg fogadott minket, aztán épületbe lépve rutinellenőrzés, majd tovább haladva egy hatalmas előcsarnokba jutottunk, ahol csodásan felöltöztetett karácsonyfa állt, és néhol a tájat is hófödte. Rövid sorban állás után, de még mielőtt a színfalak mögé léptünk volna, egy kedves úr adott tájékoztatást – kellemes angol humorral fűszerezve – a továbbiakról. Rövid mozis élmény a három főszereplő vezényletével, majd a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola (Hogwarts School of Witchcraft and Wizardry) nagytermébe jutottunk. Ez, persze nem olyan gigantikus valójában, mint amilyenek a filmben tetszik, de a terített unnamed3_copy.jpgasztalok, és a terem hangulata magával ragadó, szépen kidolgozott. Egy színnel odébb, a filmeken dolgozó stáb kulcsfigurái kerültek bemutatásra, s aztán némi túlzással azt is mondhatnám, hogy innentől kezdve „ömlesztve” felsorakoztak a filmekben látható fontosabb helyszínek, és tárgyak. A teljesség igénye nélkül, amik nekem jobban tetszettek: A Griffendélesek hálóterme, Hagrid kuckója, a halálfalók asztala, a vasútállomás, Piton professzor tanterme, és az Abszol út (Diagon Alley). De ugyan így magával ragadtak a különböző használati tárgyak is, amelyek igényesen ki voltak dolgozva, pl. egy-egy varázspálca, vagy az aranycikesz, a seprűk, na meg a trimágus kupa is. Ez, utóbbin a magyar rovásíráshoz hasonló szimbólumukat véltem felfedezni, és nem ez volt az egyetlen tárgy, ahol ez visszaköszönt - ez igazán meglepett! A látogatás utolsó részében bepillanthattunk a maszkok, és makettek világába, s persze a jó öreg múzeumi boltban is, itt biztosan talált mindenki magának való emléket. Na, persze az igazán élelmesek, már az elején lecsaptak erre a lehetőségre. A bejáratnál előttünk álló lányon, már az induláskor Griffendéles pulcsi, sál, és válltáska köszönt vissza (azt hiszem, itt a Teszlek Süvegnek könnyű dolga volt…).

unnamed_copy.jpgDióhéjban ennyit szerettem volna megosztani a varázslatos élményeimről, egyrészt mert jobban elmerülni a részletekben fölösleges, másrészt, az igazán nagy rajongóknak ajánlatosabb személyesen körül nézni – remélem kellően felcsigáztam mindenkit, akinek ilyen tervei vannak. De azért arra készülni kell, hogy a megszokott múzeumi belépők háromszorosa az, amiért jegyet lehet váltani.

 

 

Kis Karácsony, Nagy Karácsony

A hónap második felében, már mindenki karácsonyi hangulatban égett. Jó, az olasz lakótársaink már kicsit korábban is, meg az országban jellemzően mások is (akik ünneplik ezt a keresztény ünnepet). Szóval, nálunk már december első hetében állt a karácsonyfa, és rajta az újonnan megrendelt égősor egy töredéke. Ugyanis, volt, aki annyira belelkesedett, hogy kapásból egy 200 méteres égősorral ajándékozta meg a kis közösségünket. A majdnem két méter magas, műanyag fenyőn esztétikus elrendezésben jelentek meg a vörös és az arany szín árnyalatai.

img_5627_copy.jpgNagy meglepetésünkre, pár napon belük az első ajándékok is a fa alá kerültek. Karácsony napján több mint negyven ajándékdoboz ékeskedett a fa körül. Talán ilyen látványra vágyik minden gyerek; igaz, ebből volt néhány csomag, amely csupán megtévesztésre szolgált. Az ajándékbontáskor elő is jött mindenkiből a gyermeki én, s alig várta már, hogy az idáig nagy lázban tartó színes papíroktól megszabadítsa az ajándékát. Így, ezzel a jól eső, örömteli érzéssel térhetett nyugovóra mindenki karácsony éjjelén… Egy nappal dsc00030_copy.jpgkésőbb pedig olaszos vendéglátásban volt részünk, így a különféle töltött húsok, saláta, és még húsok kerültek terítékre, persze lasagne és más tészta kíséretében. Végül tiramisu, és egy kis torta zárta az ételek sorát. Bár, igazából ennek a lakomának nem nagyon volt vége, inkább csak kezdete. Ugyanis közben volt, aki ivott is, volt, aki dohányzott is, aztán megint szedett magának egy kis adagot, vagy megkóstolt valami mást, a teljesség kedvéért.
Karácsony másnapján pedig könnyed séta, és kora esti filmes program szórakoztatta az itthon lévőket, így telt a 2017-es karácsony.

Bath, a fürdő

Csodás ajándékokban részesültem, minden elismerésem a Jézuskáé! Köszönöm! Persze, igyekeztem azért jól is viselkedni az évben – úgy fest, hogy sikerült.

Azért, én is odafigyeltem, hogy milyen meglepetéssel készüljek az évvégére. Az ajándék, amivel kedveskedtem: egy hétvége Bath-ban. A városban, amelynek a nevét könnyebb leírni, mint kimondani (legalábbis annak, aki nem angol). Szóval meglepő módon ez a település legfőképp a melegvizes fürdőjéről nevezetes, de ezek mellett több ezer György korabeli épület is kiváló állapotban megtalálható a városban, és nincs hiány a múzeumokban sem. Éppen ezért az UNESCO világörökségi listájára is felkerült a város, már 1987-ben. Bath-ban található az ország egyetlen meleg vizű forrása (egész pontosan három), amely nagyjából kétezer méterről tör föl a föld alól, és mire a medencébe érkezik 34°C-ra hűl vissza. A fürdőkultúrát természetesen a rómaiaknak köszönheti a település, akik már Krisztus előtt 54-től szorgoskodtak a városban, amit akkor Aquae Sulis ként ismertek. Ennek, egyik ma is látható nyoma a manapság múzeumként üzemelő Roman Bath. De manapság is találnak újabb és újabb leleteket a régészek ebből a korai időszakból. Később, a 17-ik és 18-ik században vált újra felkapottá a fürdő, és maga a város is.

Pénteken reggel indultunk vonattal Paddington állomásról, s másfél órával később, már a bájos városkában is voltunk, amely Londontól Nyugatra található. A vonat gyorsan ment, s hellyel sem volt probléma, a kocsik tiszták, kulturáltak, és utasokban sem volt hiány, akiknek nagy része mind a fürdőhöz sietett. Mi, egy kicsit turistásabb tempóban haladtunk a Thermae Bath Spa  bejárata felé [a spa szó jelentése]. A többnyire klasszicista stílusban épült lakóházak, és középületek varázslatos egyvelege magával ragadott minket már az első pillanattól kezdve. Helyenként még a karácsonyi díszítés, és hangulat is visszaköszönt, de az élet még csak most indult be igazán (késő délelőtt). A fürdő bejáratnál már 45 perces várakozási időt jósolt a megállító tábla, s hiába volt ajándékutalványunk, ugyan úgy kellett volna várakozni. Tehát, úgy döntöttünk, hogy elfoglaljuk inkább a szállásunkat, és utána kedvünkre felderítjük a vidéket. A Bear nevezetű helyen foglaltam szobát még korábban, ami az Avon folyó bal partján, egy kis dombtetőn áll. A hirtelen jött szintkülönbséggel nem kalkuláltunk, de így sem volt 15 percnél több a gyalogút. A tipikus angol pubba lépve készségesen érdeklődtünk a szoba felől, amit ugyan még nem lehetett elfoglalni, de a lexikonokkal teli táskákat ott hagyhattuk. Némi erőgyűjtés, és irány vissza a városba.
Odapillantottunk a fürdőbejárathoz is, de a sor csak gyarapodott legutóbbi látogatásunk óta, így szívbaj nélkül kezdtünk el barangolni a régi utcákon, s botlottunk lépten-nyomon egy-egy meghitt terasz, vagy üzlet szívmelengető látványába. Ha, már szó volt róla, akkor talán a Harry Potterben megjelenő angolos bájjal tudnám jellemezni a környék miliőjét. Itt is megtalálhatóak a franchise cégek, de valahogy jobban mutat a Waitrose bejárata egy dór oszlopsor árnyékában, ami mondjuk Londonban kevésbé megszokott. De, jellemzően több, kisebb magánvállalkozás, üzlet is fellelhető, amelyek mind egyedi megjelenéssel büszkélkedhetnek. Észak felé tartottunk, megint dombra fel. Első különösebb látnivaló a 18. században épült, s összehosszát tekintve több mint 200 m hosszú The Circus (=Körönd; eredetileg King’s Circus) volt. Ez, igazából egy korabeli lakótelep, igényes, esztétikus kivitelezéssel, amely, klasszikus görög/római építészeti jegyeket visel. Az egyik jellegzetes ismertetőjel, az igen tetszetős 525 darabból álló szimbólumgyűjtemény, amelyek az ajtók fölött végigfutó frízben foglalnak helyet. Innen tovább haladtunk nyugati irányba, ahol a „nagytestvér”, vagyis a Royal Crescent (’Királyi Félhold’) található. A kivitelezést ugyan annak az építészcsaládnak (idősebb, és ifjabb John Wood) köszönheti a város, mint akik az előző épületsort is tervezte. Itt, harminc, teraszos lakás osztozik a „csupán” 150 méteres távon, és a 15 méteres magasságon. Az évszázadok során sok híresség lakhelyéül szolgált az impozáns építmény, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a városra, és a közelben elterülő Royal Victoria Parkra egyaránt. Hogy mennyire királyi a helyszín, arra egy nappal később kaptunk választ, mikor az egyik ingatlaniroda kirakatánál időztünk egy kicsit, s akadt egy kiadó lakás a félhold, egyik szerény szegletében. Potom kettő millió fontért, havonta(!), bútorozatlanul. Elhatároztunk, hogy amint lehet, odaköltözünk! ( :-) ). Többször megnéztük, mindketten, tényleg ennyi. Bámulatos!
Minket, ekkor még nem tartott lázban ennyire a lakásbérlés, szóval tovasétáltunk, a már említett csodás parkon keresztül indultunk vissza a központ felé. Újabb kiábrándító próbálkozás a fürdőnél, így jöhetett az apátság szemügyre vételezése, és a szomszédban található római fürdő, és a Pump Room (egyelőre kívülről). Aztán betértünk egy whisky szaküzletbe, és egy régi patikát is meglátogattunk, majd egy helyi sörkereskedőtől megtudtuk, hogy azért ilyen forgalmas a város, mert este rugby mérkőzés lesz a (The Rec) stadionban. Közvetlenül ezek után találtunk is két hivatalos boltot, ahol a sporthoz tartozó mindenféle eszköz beszerezhető. Közben áthaladtunk a Pulteney Bridge-en is, amely összeköti az óvárost Bathwickkel. A 45 méter hosszúságú, háromlyukú hídon több üzlet is található, és ez szintén a 18. században épült, Robert Adam alkotása. Ha déli irányból tekintünk rá a hídra, akkor a festői szépségű kivitelezés, és az alatta oválisan elnyúló vízlépcső kelt kellemes érzéseket az emberben. A barna, szürke, és zöld pasztellszínek archaikus varázsa magával ragadja az embert, aki könnyedén beleképzelheti magát, egy korabeli gentleman helyébe, aki kecsesen lépked sétapálcájával kezében, hogy időben haza érjen a meleg pitére…
A kora esti órákig jártuk az utcákat, és ha úgy tartotta kedvünk, akkor egy-egy szimpatikus üzletbe be-betrétünk, nézelődtünk, bámészkodtunk, szemlélődtünk. Az időjárás többnyire kegyes volt hozzánk a nap folyamán, viszont estére lehűlt a levegő, de mi kitartottunk vágyunk mellett, miszerint megmártózunk a helyi meleg vízben. Hiába, hogy beesteledett, a sor nem igazán csökkent, így nem volt mit tenni, várakoztunk, közel negyven percig. Aztán gyors öltözés, és irány a medence – végre! Ami elsőre mindenképp érdekes, hogy több szinten oszlanak el a fürdőhelyiségek, s így hamar érhetővé válik a sorban állás oka is, mivel nincs tömegnyomor sehol. Az alsó szinten egy nagyobb medencében lehet ejtőzni, pihenni, sodródni az árral. Az első emeleten található az étterem, majd eggyel feljebb a különböző kezelésekre kialakított szobák, ahova időpontot kell foglalni mindenképpen. A másik irányban egy infraszauna, két gőzkabin, és egy pihenőszoba található, amelyeknek közös az előtere, és még egy ún. jégszoba is helyet foglal itt, ahol nem csak tusolni, de jégkásával is le lehet hűteni a hevült testet a gőzfürdő, vagy szaunázás után. Nekem, személy szerint a gőzkabinok tetszettek leginkább. Itt, az ókori dizájn mellé kellő hőfok, és finom illatok társultak. Az infraszauna igen kiábrándító volt, mert az előző élményekhez képest kifejezetten hidegnek találtam. Ugyanakkor a sötét „űrszobában” egy, a NASA által összeállított filmvetítésen lehetett részt venni, miközben egy melegített ágyon pihentette hátát az ember. A film nem túl hosszú, de kellemes kikapcsoló élmény, jó ötletnek találom. A leglátványosabb része az épületnek, minden kétséget kizáróan a tetőn található medence, ahonnan a szépen kivilágított apátság sziluettje körvonalazódott ki a gőzfüggöny mögül. Miután kipróbáltunk mindent kétszer, lassan az öltöző felé vettük az irányt, hogy még időben átadjuk helyünket a kint várakozóknak. Nagyon nagy szerencsénk volt, hogy a szekrényeknél találtunk jó teljesítményű hajszárítókat is. Részemről annyit mondhatok, hogy különleges élménnyel lettem gazdagabb, hogy kipróbálhattam Anglia egyetlen meleg vizes fürdőjét. Bár, egy olyan turistának, akinek hazájában nagyobb fürdőkultúra található, nem különösebben nagy durranás ez az egész, de összességében panaszra semmiképpen nem lehet ok.
Érkezés a szállásra, (fürödni már nem kellett!) és pihenés. Valószínűnek tartom, hogy a néhány szobás apartman elrendezést csak nem olyan rég óta találhatták ki a medvében, mert az egész emeleti helyiség újszerűen hatott ellentétben a kicsit kopottas, „bejáratott” földszinti pultos közösségi helyiségtől. A szobákat számok helyett költőkkel, írókkal jelölték, ez nagyon tetszett. Nekünk az angol barokk irodalom egyik legnagyobb alakja, Milton jutott; a szobában modern, rusztikus bútorok voltak, s volt bőven tea, kávé, és forró csoki is az asztalon. Az ágyak és párnak kényelmesek, a légkör barátságos. Gyorsan el is kezdtünk aludni, hogy kipihenjük a hosszú nap eseményeit, s kellő energiával feltöltve vághassunk neki a szombatnak.

Bristol

A pihentető alvást követően bepakoltunk mindent, ami kellhet, és irány reggelizni. Meglepetésünkre (?) aznap egy magyar lány volt a bárban, így megtudhattunk egyet, s mást a környékről. Egyébként más magyarral nem találkoztunk a hétvége során. A tipikusabb angol reggelik közül választottunk egyet, majd energiával telve indultunk a városközpont felé.
Mivel a tervezetthez képest később értünk a központba, ezért elvetettük az újabb gyógyfürdőzést, helyette a vonatállomásra mentünk, és tíz perces vonatútra lévő Bristolba indultunk. A vonat jött is menetrend szerint, s hamarosan a csodás Bristol Temple Meads állomáson is találtuk magunkat, amely az egyik legforgalmasabb az országban. Buszra pattantunk, és a belvárosig meg sem álltunk. Mivel nem tervezett kitérő volt ez, így különösebben nem készültünk fel a városból, de azért így is találtunk egy régi vásárcsarnokot, amelynek közelében egy sor kirakodó árus tanyázott, sőt a forgalomtól elzárt utca tetején egy jazz banda is szórakoztatta a vásárlókat, néhányan táncra is perdültek. Végül a kikötő felé vettük az irányt, hogy a híres óceánjárót meglátogassuk, amely 1843-tól szelte a habokat. A kikötőnek is meg van a különös varázsa, mivel sok kis hajó lebeg itt, amely otthonként funkcionál, illetve a kikötőből kellően nagy rálátás nyílik a város többi részére is.
Sétánk végén megérkeztünk a 98 méter hosszú SS Great Britain farához, majd a látványosan kialakított szárazdokkban a hajó testét vettük szemügyre. A jármű egyébként azért ilyen nagy szám, és méltán a városiak büszkesége, mert az első volt, amelyik teljesen vasból készült, és hajócsavar hajtotta, nem mellesleg korának legnagyobbika volt. Sőt, első útját, amely New Yorkba vezetett 14 nap alatt tette meg, ez új rekordnak számított akkoriban. A hajó megálmodója Isambard Kingdom Brunel, brit tervező zseni volt, aki pályája során több hidat, vasúti vonalat, alagutat, de még tengeralattjárót is tervezett a hajók mellett. Szóval, ez a mérnöki csoda az első időben nem volt túl gazdaságos a szerény érdeklődés miatt. Később aztán kicsit átszabták, így jóval megnövekedett a befogadóképessége, és így több utas befogadására vált alkalmassá. Az évek során többször „gazdát” cserélt a hajó, így jutott el többször Ausztrália vagy épp Dél-Amerika partjaihoz is. Ahol, életútjának végén már csak szénszállítóként üzemelt, majd végül hosszú időn át, csak egy zátony peremén vesztegelt évekig. Aztán 1970-ben vontatták vissza, ma is található helyére, s kezdték meg a helyreállítási munkálatokat, hogy aztán az érdeklődők számára újra megtekinthető állapotba kerüljön. Nagyon jól tették, mert így ma is tapinthatóvá válik a viktoriánus kor egyik remekbe szabott mérnöki csodája. A berendezési tárgyak, a szagok, a fények, és a hangok hűen visszaadják az utazási körülményeket a turista, és az első osztályon egyaránt. Külön „állatkert” volt a hajó gyomrában, amely az élelmezéshez elengedhetetlen feltétele volt, de ugyan így biztosítani kellett a több száz tonna szénnek is a helyet, de ezek mellett jutott hely a péknek, a borbélynak, és még a nyomdának is, ugyanis külön lapja (Great Britain Times) volt a vasóriásnak. Ezek mellett érdemes szót ejteni az első osztály pazar pompája, és fényűzéséről is, amit ez alakalommal sajnos nem látogathattunk meg, de az ebédlőbe betekinthettünk, amely bőven elegendő volt, hogy a többit hozzáképzeljük…
A látogatás végén még szemügyre vettük az autentikusan berendezett kikötő többi részét is, majd lassan ballagtunk egy közeli buszmegálló fele, hogy visszatérjünk Bathba. Itt meglátogattuk az 1482-ben épült házat, amely egyben az egyik legrégebbi is a városban, hogy együnk egyet a híres, dallamos nevű konyha-múzeum falai között a Sally Lunn Bunn-ban. A korai időkben Francia országból érkezett egy menekült, akkor még Solange Luyon névre hallgató hölgy, aki munkát keresett, és talált egy kis pékség konyháján, Bathban. Itt kezdte el a hazai receptek alapján az egyszerre édes és sós ízvilággal rendelkező zsemléket készíteni. Ami egy kicsit zsömle, egy kicsit kenyér, egy kicsit sütemény is egyben. Az étterem egyébként három szinten üzemel, és meglehetősen szűkösek a terek, de ettől is válik egyedivé a környezet. Aki nem is vágyik nagyobb lakomára, csupán egyet teázna, vagy megkóstolna valamit, annak is szívből ajánlani tudom a helyet. Ezzel az élménnyel záruk az óév utolsó előtti napját.

Szilveszter napján, miután bepakoltunk mindent a táskákba, útra keltünk, hogy a szállásunktól nem messze lévő Alexandra Parkból tekintsünk le a nyüzsgő városra. A kellemes friss levegő, és a csodás panoráma miatt is érdemes volt megtenni ezt a rövid kis utat az dombtetőre. Aztán leereszkedtünk a völgybe, s újra a központban voltunk, hogy az apátság tornyából még körül nézzünk, de azt vasárnap sajnos zárva tartják (hogy miért, az nem derült ki). A 11. században épült gótikus épület helyén már a 8. században kolostor állt, és a későbbi évszázadok során is sokszor átépítették, mire elnyerte végleges formáját. A tornyot csak kívülről láttuk, de ez nem szegte kedvünk, így egy kis áhítattal a szívünkben jártunk az ódon padsorok között, és szemléltük a gyönyörű színes üvegeket, amelyek Krisztus életének egy-egy momentumát ábrázolják, és szobrokat, na meg gyönyörködtünk a gigászi belső térben. Majd a szomszédságban lévő, eredeti római fürdőbe mentünk, ahol meglepetésünkre egy ember sem várakozott. Az eredeti építmény emlékét csupán a földszint néhány terme őrzi, és itt fürödni sem lehet már, hacsak ki nem béreli valaki az egész komplexumot, mert akkor lehet. Amúgy a vizet mindig ellenőrzik, és szerencsére mit sem vesztett eredeti ásványianyag tartalmából, gyógyhatásából. Néhol animációkon keresztül mutatták be, hogy miként fűtötték az akkori szaunákat, és hogy hol voltak a különböző testkezelésekre kialakított helyiségek, illetve, hogy miként működtek azok. A kijáratnál, aki szerette volna, az meg is kóstolhatta a gyógyvizet, sőt a múzeumi boltban palackozva is árulják. Egy pohár ebből a langyos vízből meghozta étvágyunkat is, így átsétáltunk a szintén szomszédos The Pump Roomba (szivattyú-terem). Ez, egy igen elegáns, klasszicista épület a város szívében, homlokzatán görög betűkkel ’legjobb a víz’ felirat olvasható. Itt reggelit, ebédet, és uzsonnát, vagyis angol teát szolgálnak fel. A kora délutáni órákban is lágy zongora dallam kísérte az éppen teázni készülő vendégeket. A fogások, amelyet megkóstoltunk ínycsiklandóan finomak voltak, és a teasütemények is ízletesnek bizonyultak. A kiszolgálás kifogástalan, és a tea is rendben volt. Ez volt az első klasszikus angol teadélutánom, úgy vélem emlékezetes marad, mint ahogy a hétvége is.

Ezzel, a hamisítatlan angol élménnyel koronáztuk meg néhány napos itt tartózkodásunkat, és tettük teljessé a 2017-es évet. Búcsút intettünk a várostól, és a vonaton sóhajtozva tekintettünk vissza erre a néhány napra amely rengeteg új, csodás élménnyel gazdagított minket, csakúgy, mint a 2017-es esztendő.

További csodás fotók . . .

A bejegyzés trackback címe:

https://pez-potyi.blog.hu/api/trackback/id/tr9313612049

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása