Néhány hónap telt el csupán legutóbbi látogatásunk óta, de úgy éreztük, hogy újra meg kell látogatnunk ezt a rendkívül színes és lenyűgöző országot. Ezúttal a fővárostól Nyugatra indultunk, és meg sem álltunk a Skye-szigetekig.
Nem haboztunk sokat, október elején vonatra ültünk és már robogtunk is Edinburgh irányába.
A hozzávetőlegesen 4 órás út egy kissé hosszúnak tűnhet, viszont Londont elhagyva a táj változatossága bőven kárpótolja az egyszeri utazót. (Keleti-part beszámoló.)

Délután már a Waverley vasútállomásról battyogtunk kifelé, hogy aztán felvehessük az előre foglalt bérautónkat, ami – ismerve a tendenciánkat – eléggé zökkenőmentesen ment. Annyi izgalom volt a dologban, hogy jómagam hivatalosan nem bérelhettem autót, mert címátírás miatt, épp nem volt jogosítványom. Anna ült a volánhoz, elsőként ismerkedve a jobb kormányos autókkal. Hál’ Istennek egy automata váltós, hibrid Toyotát kaptunk, így, ez jelentősen javította túlélési esélyeinket, de nem volt egy sétagalopp…
A délutáni csúcsforgalomban evickéltünk ki a városból, és indultunk az alkonyat irányába, viszont alig 40 perc vezetés után a sofőr úgy döntött, hogy ennyi stressz elég lesz egy napra. Átvettem a kormányzást, és tovább robogtunk Észak-Nyugat felé; Doune város közelében is elhaladtunk, de megállni most nem volt időnk a - helyi hírességnek számító - kastélynál, amely megjelenik a Monty Python és a Szent Grál című filmben, illetve a Trónok Harcában is. Egy kicsivel később, az A84-es út mentén található Loch Lubnaig mellett viszont már muszáj volt elidőznünk kissé. Itt mélyet szippantottunk a dús levegőből és bámulattal néztük a végtelenül nyugodt tájat. Persze nem sokáig, mert ekkor, nagyjából a felét tettük még csak meg a Fort Williamig vezető úton, amely egyre mesésebbé vált, a szürkület ellenére is. Ekkor, már az A82-es útszakasz volt alattunk, amely az ún. Glen Coe-n vitt keresztül minket, ez a nagyszerű, vagy a legnagyobb ’glen’, ahogy a helyiek utalnak rá (glen=völgy, loch=tó). Ez a vulkanikus völgy egyike azoknak a klasszikus skót-felföldi utaknak, amelyeket láthatunk képeslapokon vagy a magazinok lapjain: a magas csúcsok ködbe burkolódznak, s olykor eső áztatja az ormokat, miközben a hanyatló nap sugarai aranyszínűre festik a barnás, zöldes, sziklás vidéket - elkápráztató. Itt-ott feltűnik egy felföldi marha-csorda vagy épp egy kis patak illetve folyó színesíti az üde, különleges látványt.
Este 8 körül foglaltuk el szállásunkat Fort Williamben, s indultunk rögvest tovább éttermet keresni, ami itteni viszonylatban már későinek számít. Az internet által favorizált, és általunk is szimpatikusnak tartott – tengeri étkekre specializálódott – étterem foglalás nélkül nem fogadott minket, másutt meg a konyha zárt már be. Épphogy nem kétségbe estünk, mire a Ben Nevis nevezetű whisky pub szívesen fogadott minket, és még a konyhában is tevékenykedtek a szakácsok. Ugyan várnunk kellett néhány percet az asztalra, de hamarosan érkezett a magyar(!) lány, aki helyünkre kísért, ételt ajánlott, illetve kedvesen kiszolgált minket. Ez úton is köszönet és üdvözlet néki! Nem haboztunk sokat, és ha már ott voltunk, akkor megkóstoltuk az azonos nevű, selymes whiskyt is természetesen, - Slàinte Mhath! – ahogy a helyiek koccintásra emelik poharukat. Ben Nevis egyébként a település fölé tornyosuló hegynek a neve, és egyben Skócia és a ’Királyság legmagasabbja is (1345m). A helyi ital különleges zamatát – mint legtöbb esetben – a kristálytiszta hegyi folyamokból származó víz adja.

Glencoe, Glenfinnan, Skye

A hosszadalmas első nap ellenére, igyekeztünk időben felkelni, és útnak indulni. Ámde, mielőtt tovább hajtottunk volna észak irányába, előbb visszafelé kocsikáztunk, hogy újra átélhessük a már említett völgy nyújtotta látványt, immáron világosban, ami felért egy vizuális orgazmussal.
Első számú megállónk mégis a Ballachulis és Glencoe település közötti útszakasznál volt, ahol a kikötőből szemléltük a Loch Leven tükörsima, békés vizét és az ott várakozó hajókat. A hajnali fénypompa percről-percre változtatta meg a táj fenséges profilját, és tette még inkább felejthetetlenné az élményt. A sima víztükörben óriásokként tetszelgő hegycsúcsok olykor komor zöldnek mutatkoztak, máskor élénk kéknek, attól függően, hogy a köd köntöse lebegte körül őket, vagy a felhők simogatták a bérceiket. Végtelen nyugalom és mennyei extázis érzései keveregtek bennem, ahogy ámultam a természet végtelenségén, és nagyszerűségén…
Talán itt meg is jegyezhetem, hogy ez az érzés, az áhítat végig velem maradt a nyaralás ideje alatt, hiszen annyi gyönyörűséget élhettünk át. A következő káprázatig nem is kellett sokat várni, csak míg elhagytuk a települést, és már a romantikus völgyben találtuk magunkat, ahol az előző este csak szürke árnyaknak tűnő hegyek most megmutatták igazi arcukat. A délceg csúcsok a felhőkkel játszadoztak, a vidáman csordogáló patakok, erecskék olykor cinkosan felnevettek a napsütésben, és a hegyoldalakon élő növények nyugalommal tekintettek a messzi horizont felé. Ahogy haladt mellettünk a táj, egyfajta szimfónia bontakozott ki, ami egyszerre érdekfeszítő, izgalmas, mégis andalító és nyugodt volt, szavakba nehezen önthető. Több mint 20 perce voltunk már a látvány hatása alatt, mire úgy határoztunk, hogy meg kell fordulni, mivel időpontunk volt a közelben lévő, ismert viaduktnál.
Így, hátra arcot parancsoltunk magunknak, és célba vettük Glenfinnan falucskáját. Ez persze sokaknak nem mond így semmit, viszont ha felelevenítjük a Harry Potter filmekből ismert Roxfort Express jeleneteit, akkor így már biztosan ismerős lesz az ott található, neves vasúti híd. A több mint 300 méter hosszú, és 30 méteres magasságot áthidaló építményt a 19. század végére készült el, és még manapság is használatos, sőt naponta kétszer nosztalgia vonat (a ’Jakobita Gőzös’) halad rajta végig, a turisták nagy-nagy örömére. Jól időzítettünk, így még volt időnk, hogy megtaláljuk a legjobbnak ígérkező pontokat a domboldalon, mielőtt elhalad előttünk a gőzös. De jól kellett helyezkedni, mert a napos idő, és az esemény több tucatnyi embert gyűjtött maga köré. Voltak, akik kamerával, állvánnyal érkeztek, mások több fényképezővel voltak felszerelve, és úgy várták a füstöt okádó vasmonstrumot, amely bizony késett. Szerencsére nem „MÁV-szintű” volt a dolog, csupán néhány perces csúszás, ellenben a kedélyek felborzolásához elég volt ez is. Majd felbukkant a horizonton a vasmonstrum, és pontosan úgy zakatolt végig a völgy fölött, mint azt 100 évvel ezelőtt is tehette. A híd közepén kissé lelassított, megállt, hogy mindenki alaposan dokumentálhassa (vagy az utasok dokumentálhassanak onnan…) a történéseket, majd ahogy jött, úgy tova is haladt a következő állomás felé. Mi, egy kicsit barangoltunk még a lankák között, élveztük az ősz színeit, illetve álmélkodtunk a hegyek és a Loch Shiel nyújtotta látványban. Itt nem fogok belemerülni a csodaszép kilátás részleteibe, majd a képek árulkodnak helyettem.

Újfent visszafelé kellett kanyarodnunk, hogy egy másik úton induljunk tova északnak. Szerencsénkre útba esett a Fort William határán álló Ben Nevis lepárló, ahol szerettünk volna jobban elmélyedni a helyi ital gyártásának rejtelmeiben, azonban csak jóval később indult volna a következő turnus, így be kellett érnünk némi nyomtatott információval, és a boltban beszerezhető üvegcsékkel. Majd legközelebb.
Az A82-es számú úton hatoltunk mélyebbre és mélyebbre a felföldön, és persze nem győztük kapkodni a fejünket, ahogy szeltük át a dombokat, hegyeket, hidakat és erdőket. Alkalmasint megálltunk néhány kattintás erejéig, de nem vesztegetve sokáig az időt. Ámbár, egy kicsit hosszabban kellett várnunk Laggan falucskánál, ahol az átkötő út (híd) 90 fokkal elfordult a szemünk láttára, hogy elsőbbséget adjon a hajóforgalomnak. Az egyik helyi illetőségű úriember mindeközben elárulta nekünk, hogy ennél egyre csak szebb vidékeket fogunk látni, ahogy haladunk feljebb a térképen. Nos, ezt nehéz volt akkor, ott,  elképzelni, de nem mondott badarságot…
Órákkal később érkeztünk az Eilean Donan kastélyhoz, amelynek históriája a 6. századig nyúlik vissza. Jóllehet, az első erődítmény a 13. századra datálható, és az évszázadok során négyszer lett újra- illetve átépítve, míg végül a 20. század elején a MacRae család vette meg a szigetet, és állította helyre a ma is látható arculatát a rezidenciának. Ez az egyik legikonikusabbnak tartott kastély a felföldön, így nem meglepő hogy rengeteg mozifilm, sorozat és videóklip forgatási helyszínéül is szolgált az évek alatt. Az erődítmény nagyja bejárható, sok helyen színes, életnagyságú figurákkal, bábukkal vannak illusztrálva a korabeli mindennapok. Az erőd tetejéről pedig szédítő kilátás nyúlik a szigetet körül ölelő vízre és hegyekre. Az egyik turista elmondása alapján a női wc-ből nyíló panoráma igazán emlékezetessé tette az ott töltött perceket...

Az aprócska sziget után, immár a nagyobb fivér felé tartottunk, ami egyben úti célunk is volt, vagyis a lélegzetelállító Skye-sziget (1656 km²), ami a Belső-Hebridák legnagyobbja és egyben legészakibbja. A skót partoktól nyugatra fekvő szigetvilágot nevezik máskülönben Hebridáknak, ahova több mint 100 sziget sorolható, és ezek tovább tagolhatók belső és külső szigetekre, attól függően, hogy milyen messze helyezkednek el a parttól.

Kyle of Lochalsh településen keresztül hajthatunk rá a hídra, ami összeköti a szigetet a felfölddel, és ahonnan pazar pillantást vethettünk az előttünk elterülő vidékre. Innen, Portree felé vettük az irányt (olyan túl sok opció nincs amúgy), ami a sziget legnagyobb települése, mondhatni fővárosa – a maga 2300 fős lakosával. Viszont egy helyi látványosság már épp útba esett, a ’Sligachan Old Bridge’ (öreg híd), így meg is álltunk, hogy átkeljünk rajta, és elidőzzünk körülötte. A kőhíd egyébként nem annyira régi, az 1800-as évek elején épült, viszont a legenda szerint, aki az alatta folyó patakba dugja a fejét hét másodpercig, majd hagyja megszáradni, annak örök fiatalság lesz a jutalma. Nem próbáltuk ki. De, a tisztán csillogó víz, az üde levegő, és az elbűvölő táj megfiatalította lelkünket, nem vitás. A kőhajításnyira lévő, hasonló elnevezésű szállodába is betértünk, hogy megnézzük a híres bárt, amelynek polcain több mint 400 féle whisky sorakozik. Nagy bánatunkra  karbantartás alatt állt a helyiség, így csak a limitált menüről választhattunk kóstolót, ami azért nem volt szegényes, talán mondanom sem kell. Innen, aztán Portreeba mentünk, ahol elfoglaltuk szállásunkat, ami egy kedves családiház egyik szobája volt. A helyzet az, hogy nem bővelkedik a település szállásokban, és ami van, az sem túl olcsó. Viszont, mi eléggé szerencsések voltunk az itteniekkel, mert szép, tiszta, igényes szobánk volt, és a környék is hasonlónak tetszett.
Este aztán gyalogszerrel jártuk be a „belváros” utcáit, hogy vacsorát találjunk magunknak, holott, itt is hasonló nehézségekbe ütköztünk, mit előző este: a konyha már zárva, nincs hely, nincs foglalás, stb.. Végtére azért csak sikerült találnunk szabad asztalt az ottani hotel éttermében, ahol ugyan a kínálat szerény volt, de az étel ízletes és bőséges. Pont megfelelő volt számunkra.

Skye – Portree, Elgol, Loch Coruisk, Fairy Pools

Az első reggel a szigeten. Némi beszélgetés a házigazdákkal, akik egyébiránt igazán kedvesek és segítőkészek voltak, és egy-két hasznos információhoz is hozzájutottunk általuk. A szállást a Bookingon keresztül foglaltuk, de érzetre inkább Airbnb jellegű volt a dolog. Nagy családi ház, 3-4 vendégszobával, amelyhez mind fürdőszoba tartozott, illetve egy nagy konyha és kert is a vendégek rendelkezésére állt.
Első utunk a város szíve felé vezetett, ahol próbáltunk reggelizőt találni, amelyből nem volt túlkínálat, de ezt addigra már megszoktuk. A keresés közben fedeztük fel az egyik kilátópontot, pontosabban az út széléről kényelmesen szemügyre vehető vidéket. Innen, a kikötőre nyílt csodás rálátás, a part mentél sorakozó színes házakkal egyetemben. Mindezt a reggeli fények tették festőivé és meghitté. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy üres gyomorral nem tudtam magam igazán átadni a látványnak, így amint „ütött az óra” már nyargaltunk is az éppen nyitó kávézó emeletére, ahonnan szintén csodás panoráma nyílt a környező hegyekre és a tóra (Loch Portree). Ha már ennyire északon voltunk, akkor kipróbáltuk a helyi „specialitást” a skót reggelit (Scottish breakfast). Szerencsére azért nem spóroltak ki belőle semmit. Az angol változathoz képest annyi a különbség, hogy itt haggis (a nemzeti eledel) és tattie scones, vagyis krumplilángos is előfordulhat a tányéron, a délebbi „rokonához” képest. Számomra érdekes megfigyelés volt, hogy a haggis és tattie scones is előfordul a mi fogásaink között is.

A reggelit követően a sziget dél-nyugati pontja felé iparkodtunk, Elgol falucska kikötőjébe, ahonnan 11-kor indult a hatalmas csónak Loch Coruisk irányába. Mindazonáltal a kikötőig vezető út is érdemel egy kurta említést. Egyrészt a hegyek és völgyek, a meseszép Skye-sziget nyújtotta látvány miatt, másrészt mert a kacskaringós, szűkös utak olykor érdekes kalandokat szülhetnek. Itt, a főutakat leszámítva egy jármű számára van lehetőség a folyamatos haladásra, ha valamiféle „forgalmi dugó„ folytán manőverezni kell, akkor az a viszonylag sűrűn található ún. „passing point” közbeiktatásával lehetséges. Ez egy kis öböl, egy rövid leállósáv, ahol bevárhatod az elsőbbséget kapott járművet, és mindenki mehet tova. Itt találkoztunk egy helyi sofőrrel, akiknek az - általam teljesen normálisnak és inkább gyorsnak talált – 50-60-as tempó lassúnak bizonyult. Némi villogás után megértettem, hogy neki döcögés csupán a mi városi iramunk, meredek útszéli lankák ide vagy oda…
A településre érvén nem volt nehéz dolgunk megtalálni a kikötőt, és ott beazonosítani a hajónkat. Annak ellenére, hogy október végéig közlekednek ezek a turista csónakok, tele lett a hajó, és némi eligazítás után már szeltük is a habokat. Az időjárás kegyes volt hozzánk, vagyis nem esett, és a légmozgás is csekély volt. A megközelítőleg 40 perces út során kémleltük a horizontot delfinek és bálnák után kutatva, de mindössze néhány tengeri madarat láttunk odafelé. Az elénk magasló Sgurr Alasair (993m) és az onnan keletebre fekvő Bla Bheinn (928m) gigászi ormai viszont kárpótoltak mindenért. Miután átértünk a túlsó partra, másfél órája volt mindenkinek felfedezni a környéket, így nem vesztegettük időnket, egyből nekiiramodtunk, hogy feltérképezzük a hegyek ölelésében található édesvízű tavat, a Loch Coruiskot. A Scavaig foyó mellett haladtunk felfelé, az olykor mocsaras, vizes, mohás úton, amerre csak lehetett, mivel nem volt kitaposott ösvény. A folyó egyébként a tavat köti össze a kb. 300 méterre található tengerrel, ezzel kiérdemelve az Egyesült Királyság legrövidebb folyója címet.
Maga a tó a kis szigeteivel, és olykor méregzöld máskor szinte fekete árnyalatával egyszerre volt megdöbbentő és egyben lélegzetelállító is. A túlpartról ránk köszönő szürke szirtek pedig emlékeztettek minket, hogy mily’ parányiak és mulandók vagyunk a természet hatalmas, időtlen birodalmában. Órákat, talán napokat is el lehetett volna tölteni, ámulva a tájat, azonban nem szerettük volna megkockáztatni egy esetleges gyalogtúrát hazáig, vagy a következő településig.

Időben érkeztünk a csónakhoz, s épphogy elhagytuk a kikötőt, a part mentén békésen pihenő fókákat pillanthattunk meg, akik ügyet sem vetettek a bámészkodó turistákra. Pár méterrel odébb pedig egy szomját oltó skót gímszarvas-gidát kaphattunk lencsevégre. Ezen, az idegenvezetőnk is meglepődött, mert állítása szerint nem sokat látni belőlük azon a vidéken. De az is lehet, hogy a vidék misztikus alakja, egy kelpie jelent meg ebben a formában.

Nekünk nem sok időnk maradt most mítoszokat kergetni, helyette inkább tündérek nyomába eredtünk. Vissza pattantunk az autóba, s ugyanazon az úton, amelyen jöttünk, már hajtottunk is a Tündér medencék felé (Fairy Pools). Persze a helyi forgalmat be kellett várni, ami egy tehéncsorda formájában törte meg lendületünket, illetve némi uzsonnát is beszereztünk útközben, de ezek ellenére is még világosban értünk a Brittle folyó szomszédságában található parkolóhoz. Nincs túlságosan kitáblázva a vidék, de ki lehetett következtetni a nyüzsgésből, hogy jó helyen járunk. A parkolóval átellenben kezdődik a sziklás, murvás, sáros turistaút. Egy gondolat erejéig megemlékeznék itt arról, hogy erre a vidékre érdemes túra bakkkancsot beszerezni, mert bizony bárhol előfordulhat némileg durvább talaj, sárosabb kaptató, vagy egy nem várt patak. Mi, a ruházattal nem törődtünk, sem a szemerkélő esővel, csak kitartóan bandukoltunk a Fekete (Black) Cuillin elénk magasodó ormai felé, ahonnan a tiszta víz is szökik alább, és formálta a medencéket, vízeséseket úton-útfélen hosszú-hosszú időn keresztül. Az árkon-bokron keresztül vezető túraútvonal, a ködbe burkolódzó hegyek (Cuillin) és a kisebb-nagyobb vízesések valóban egyedivé tették ezt a szűk egyórás kirándulást, azonban volt, aki kissé többet várt a látványosságtól… Nos, nehéz ilyen helyzetben politikailag korrektnek maradni, az ellenben tény, hogy az előző hetek viszonylag „szárazabb” időjárása miatt nem volt túl dús a vízhozam, így talán az élmény kevésbé volt olyan fergeteges, mint azt a képek alapján várta volna az ember. Az első medence megtekintéséhez kb. 15-20 percet kell sétálni, és innen feljebb haladva egyre több, különböző méretű és formájú vízgyűjtő bukkan fel olykor vízesésekkel, zuhatagokkal karöltve. Feltételezésem szerint, ezek láthatósága (látványossága) változik a már említett vízhozam mennyiségétől függően is – meg persze a tündérek kedvétől.
Mindenestre megéri a fáradságot az a néhány kilométeres kitérő, főleg annak, aki komolyabb túrákra is vállalkozik tovább a hegyek felé: a következő opció az ún. Fairy Pools and Coire Na Creiche loop (kör) kb. 3 óra, 8 km, illetve az erdőn keresztül vezető nagyobb kitérő a Bealach Brittle loop, kb. 4 óra, 16 km. Mi, ezeket most nem próbáltuk ki. Csupán az autóig „másztunk” vissza és kicsit ázottan, kicsit fáradtan indultunk szállásunk felé egy tartalmas és hosszú nap után.

The Storr, Dunvegan, Neist Point, Rasaay

A kora reggeli ceremóniánk előtt, észak felé haladtunk a Trotternish-félszigeten, hogy a felkelő napot az ’Öreg Storr’ (Old Man of Storr, 719 m) csúcsainak árnyékából nézhessük végi. A hegycsúcs (-párok) valószínűleg a legemblematikusabbak a szigeten (ebben a témakörben), éppen ezért a leglátogatottabbak is. Nem úgy, mint azon az októberi reggelen. Szakadó eső, 12°C. De, ha már ott voltunk, akkor meg kellett nézni a sziklákat, nem volt mese. A túra egyébként nem túl vészes [kivéve, hogy az első 200 méter után csurom vizes volt mindenem], nagyjából egy óra a parkolótól felfelé az út, a csúcs közelében inkább murvás, köves már a talaj, másutt füves, lápos, de könnyen járható. Felmentünk, reggeli napsütést nem láttunk.
Maradjunk annyiban, hogy a skóciai napfelkelte nem a mi specialitásunk.

Vissza a szállásra, némi reggeli és száraz ruha, aztán újrakezdtük a reggelt. Nyugat felé vettük az irányt, hogy alaposan szemügyre vehessük Dunvegan kastélyát és kertjét, amely az egyik legnagyobb ezen a vidéken, sőt mi több, az egyetlen, amely 800 éve ugyanannak a családnak (MacLeod klánnak) a birtokában áll és még ma is lakják. Előbb a kastélyhoz tartozó zöld birtokot, „kertet” szemléltük meg, vagyis annak egy részét, ugyanis az egész uradalom több mint öt hektárt ölel magában. A kastély bejáratától jobbra eső területen csodás rododendron-bokrokat láthattunk a kövekkel szegélyzet út mentén, illetve sűrű, szinte dzsungelszerű erdőben barangolhattunk kedvünkre, ahonnan ráadásul nagyszerű kilátás nyílt a kastélyra és az azt övező vidékre. Innen, egészen a vízpartig merészkedtünk, ahol jó idő esetén hajótúrákat is indítanak, amely során fókák és delfinek megpillantására is esély nyílhat. Vissza a kertek felé. Előbb az ún. ’Walled Gardent’ (fallal körülvett) csodáltuk meg, ez egykoron konyhakertként szolgált, de még ma is található benne néhány zöldség és fűszernövény, csakúgy, mint színes virágok, liliom tavacska, üvegház és napóra is. Ahogy ballagtunk a hatalmas épület felé, úgy áthaladtunk a ’kerek kerten’, illetve a ’vízi kerten’ is, amely valójában egy szélesebb, mesterséges árok kicsiny kőhidakkal, ahol a hegyekből érkező víz tovahalad a tenger felé.
Az élmény minden kertben egyedi, különleges, ami szintén elmondható az erődről. Az évszázadokon keresztül megőrzött, felújított részek más-más stílusban pompáznak, azonban a látogatható részeken főleg a romantika stílusjegyei és a viktoriánus kor divatja dominál. A látogatás során betekintést nyerhettünk a fogadószobába, a könyvtárba, az ebédlőbe, és az alagsorban pedig néhány funkcionális helyiségbe - többek között a várbörtönbe is. A legtöbb helyen a leszármazottak (Chief / vezérek, fők) és azok feleségeinek portréja látható, de más családtagokról készült festmények is akadnak szép számmal a falakon. Igényes, míves szekrények, asztalok, és nem kevésbé pazar kiegészítők töltik ki a helyet mindenütt, amelyek nem teszik zsúfolttá a teret, de mégis kellemes látványt nyújtanak az egyszeri látogatónak. Van itt néhány ereklye is, amely fontos szerepet játszott a dinasztia történelmében, és még ma is megtekinthető. Az egyik a ’Fairy Flag’, vagyis a tündér zászló, amelynek eredete a 4. századig nyúlik vissza, és a legenda szerint, a csatákban győzelmet biztosított a klán számára. A másik relikvia a Dunvegan Cup (kupa), amely egy ceremoniális ivócsésze és a 16. században érdemelte ki a család, amiért részt vettek az angolok elleni csatározásokban. Ezeket csak a miheztartás végett említettem meg, számunkra különösebb többletet nem jelentettek a látogatás során. De ha már említettem a kuriózumokat, akkor még egy: a család címernövénye a boróka, ennél fogva az itteni tradicionális ital a gin, nem pedig a whisky.
A rezidencia elhagyása után még egy kellemes sétát tettünk a kertekben, majd indultunk tovább nyugatra a Duirinish-félszigeten. Menet közben, egyik kis falu pékségében szereztük be elemózsiánkat, ami igazán kiváló volt, és haladtunk Neist Point világítótornya felé, amely Skócia egyik legnevesebbike. A dimbes-dombos utazás után a világítótoronytól nem messze parkoltunk le, ahol nagyjából 15 méteres volt a látótávolság. Szürke köd és szitáló eső, ez fogadott minket. Nem sétáltunk el a világítótoronyig.

A nap hátra lévő részére vonatkozóan több alternatívánk is volt, és végül úgy döntöttünk, hogy Raasay-szigetét látogatjuk meg, amely a Skye-sziget és a Skót-felföld között található. A kicsit több mint 6000 hektárnyi terület változatos földrajzzal és növényzettel rendelkezik, aminek felfedezésébe ezúttal nem vágtunk bele. További adatok a szigetre vonatkozóan: a helyi lakosság száma nagyjából 160 főre tehető, és a 15. és 19. század között ugyanannak a klánnak a fennhatósága alá tartozott, akiknek a rezidenciáját épphogy elhagytunk Dunvegánban: a MacLeodoké volt e sziget. Habár protestánsok voltak, mégis segítettek a híres Stuart Károly Eduard (ismertebben Bonnie Prince Charlie) ügyét, aki a jakobita felkelés vezéralakja volt (a brit trón megszerzése volt a cél, nem sikerült). Ennyi elég is történelemből, viszont muszáj volt ezt adalékként megemlíteni, mert ezen a vidéken igazán büszkék erre az emberek, s nem ez volt az első alkalom, hogy a mozgalommal és B.P. Charlie nevével találkoztunk. Noha, ami minket vonzott a szigetre az a lepárlóüzem volt, ahol 2017 óta állítják elő az élet vizét, vagy, ahogy itt nevezik Uisce Beatha. A whiskykóstoláson kívül van itt szálláslehetőség is, és magát az üzemet is be lehet járni, amit mi sem hagytunk ki – legfőbb ideje volt. Magától értetődően, volt már itt ilyen jellegű tevékenység a 19. század közepétől, de hivatalosan az nem volt számon tartva, így az alapítók büszkék arra, hogy az ősöktől származó tudást immár legális keretek közt kamatoztathatják. A helyi forrásból származó víz, a 100%-ig skót árpa és a felföldről származó tőzeg, ami páratlanná teszi az itteni whiskyt. Három fajta hordó van használatban a gyárban: az egyik vörös tölgyből vagy amerikai tölgyből készül (190 l), a másik, egykoron bordeaux-i vörösborral töltött hordó, Dél-Franciaországból (225 l), illetve alig használt rozswhisk(e)y-hordó (190 l). Ez utóbbi az Egyesült Államokból, Kentuckyból származik; az amerikai törvények szigorúan szabályozzák a hordókat és, hogy mi nevezhető rye whiskynek (whiskey amerikaiul, habár az elnevezés ír). Nos, egy éven át tölgyfahordóban érlelt, legalább 51%-os rozs tartalmú nedű felel meg ennek a követelménynek. Eztán a hordókat többé nem használják (az USA-ban), így olcsón eladják, -többek között- Skót földre, hogy az itteniek tovább érlelhessék, finomíthassák benne nemes nemzeti italukat. A lefőző érdekessége még az ún. ’Na Sia’, vagyis ’a hatos’ elnevezésű egyveleg, amely mind a három hordó érleléséből tartalmaz valamennyit, tőzeges és tőzegtelen formában is, így jön ki a hat különböző íz. Ez az igazán egyedi házasítás a Raasay whisky márka saját, forradalmi(?) névjegye,melyből a 2021-es évben csupán 60 hordóval készítettek. Aki szeretne ilyet, annak fel kell iratkoznia a várólistára, vagy be kell fektetni az aranyszínű nedűbe.
A kezdetekkor, az alapítók nem szerettek volna egyáltalán ginkészítéssel foglalkozni, de miután a technológia adott volt, és így újra lehet hasznosítani a már fermentált árpát, illetve nem kell 3 évet és egy napot várni az érleléssel (csupán 12 órát), ennek köszönhetően született meg a Raasay gin is az évek során. Még szívesen hallgattuk volna a történeteket és ízlelgettük volna a nemes italokat, azonban nem szerettük volna lekésni az amúgy sem sűrűn közlekedő kompot sem. Elköszöntünk a kedves személyzettől és helyi bárányoktól, majd a kikötőbe igyekeztünk, hogy a kisebb szigetről a nagyobbra hajózzunk, majd pedig nyugtával dicsérhessük a napot.

Fairy Glenn, Loch Ness, Inverness

Péntek reggel, utolsó napunk a Skyeon. Nyitás képpen a Trotternish-félszigeten barangoltunk, egész pontosan a Uig falucskától nem messze fekvő terepet fedeztük fel, ahol a Tündérvölgy (Fairy Glenn) található. Az elnevezés ellenére nem kötődik legenda vagy mítosz az itteni területhez, egész egyszerűen a mesébe illő látvány az, ami miatt a tündérek itt szóba kerülnek. Az apró dombokkal övezett táj, a dombocskák lábánál található tavacskák teremtik meg ezt az idilli hangulatot. Ahogy lófráltunk a füves kúpokon és azok mentén - a bárányokkal együtt - úgy jutottunk a kissé lankásabb, sziklásabb területre, ahol a sziklákra fel is lehet kapaszkodni és onnan élvezni a remek panorámát. Mi is így tettünk, és egy kis kerülővel indultunk vissza a parkolóhoz, ami igazán apró. Jobb idő esetén lehet, hogy távolabb kellett volna megállnunk. A rövid bemutatás ellenére, ez volt számomra az egyik legkedvesebb látványosság a Skyeon.

Ennél feljebb nem merészkedtünk a szigeten; útra keltünk, elhagytuk ezt a varázslatos vidéket, és suhantunk tovább Inverness felé. Még világosban szerettük volna elérni a várost, hogy egy kissé felfedezzük azt is, meg azért volt néhány megálló, amit közbeiktattunk. Az első, még a szigeten volt, Carbost falucskától nem messze. Itt található ugyanis a Talisker lepárlója, amely a legrégebbi, még ma is működő üzem a szigeten. Sajnos a gyártóegység le volt zárva a látogatók számára, így csupán az ajándékboltig jutottunk. Sikerült bevásárolni.
Immár tényleg búcsút intettünk, és a már ismert A87-es úton közeledtünk Nessi lakhelye felé, vagyis a Loch Nesshez. A több mint 7 kilométer hosszan és majd 3 km szélesen nyújtózó tó egyébként a második legnagyobb hazájában, viszont a legmélyebb Nagy-Britanniában: a legmélyebb pontja 230 méter – bámulatos! Fort Augustustól autóztunk északi irányba, ahol erdős, hegyes-völgyes vidéken vezetett utunk, viszonylag távol a parttól, de a látképre nem lehetett panasz itt sem. Következőleg Foyers falucska szélén álltunk meg, egy kellemes útmenti farmon, ahol melegételt is felszolgáltak, amelyet több tucatnyi felföldi tehén szomszédságában fogyaszthattunk el. A helység túlsó felénél lemerészkedtünk a tópartra is néhány fotó erejéig, de a szemerkélő eső nem sarkallt hosszú időzésre minket. Innen nem messze álltunk még meg egy rövid kitérő erejéig, hogy megnézhessük a Boleskine házat, pontosabban annak kapuját, mert momentán felújítás alatt állt – tűzvész pusztított itt, nem először. Ez volt az otthona egy okkult társaságnak (Aranyhajnal), amelynek egyik leghíresebb növendéke (később a ház tulaja is) Aleister Crowley, és Jimmy Page (Led Zeppelin) volt. Talán annyira nem is bántuk, hogy nem tudtunk közelebbről megnézni a kúriát.

Néhány óra múlva már Inverness városában voltunk, s szállás elfoglalását követően gyalogszerrel indultunk feltérképezni a környéket. A belváros (folyópart) nagyjából 15 percnyi sétára volt csupán, így kedvünkre barangolhattunk az idilli utcákon. Útba esett a helyi kastély, amely már 1057 óta tölti be ezt a szerepet itt, mondjuk a mostani formáját az építmény a 19. században nyerte el, és ezt is éppen renoválták. Az kétségtelen, hogy szépen rendben van tartva a környék, és nagyszerű rálátás nyílt a városközpontra és a Ness folyóra is.
Némi barangolás, amely során még szemügyre vettünk néhány helyi látnivalót, aztán egy kellemes vacsora, végül az esti fényekbe burkolódzott utcákon tértünk vissza kvártélyunkba, majd hajtottuk álomra fejünket.

Ismét korán kelés, reggeli, és több órányi vezetés vissza Edinburgh városába, ahonnan a késő délutáni órákban indult vonatunk.
Minden kirándulás egyedi, izgalmas alkalom, de talán kevés ehhez fogható volt számomra, ahol a természet ilyen sokféleképpen tárulkozott ki. Magasba nyúló hegyek, végtelenben végződő vizek, nem mindennapi formák, képződmények, édes víz, friss levegő, ízletes whisky. Bakancslistás kaland!

 Még t ö b b  k é p . . .

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.