Indulás, utazás

Idén nyáron (július), életemben másodjára látogattam Romániába; mikor első alkalommal volt szerencsém a környéken járni, akkor igen fiatal voltam, és buszos kiránduláson vettem részt, tehát más jellegű benyomások értek akkor. Most, autóval indultunk, hajnalban, hogy a nagyjából nyolc órás utat minél hamarabb letudjuk. Nem tudtuk le olyan hamar…

A korai ébresztőt követően, pakolás, szendvicsek, életmentő kekszek előkészítése, és indulás. Ugyan, pirkadt már, de még nem volt teljesen világos. Az M3-as autópályáig könnyű, gyors volt utunk, s a későbbiekben, csupán egy kanyart tévesztettünk, így viszonylag normál időben érkeztünk Ártándhoz, és elég hamar át is tudtunk kelni a határon. Aztán újabb megállás, helyi matrica vételezése, ablaktisztítás, újratervezés. Megmondom őszintén, nem tudom, hogy most ez a főutakra is szükséges, vagy csak az autópályára (mind az ötven kilométerre, amit Kolozsvártól megtettünk), de meg kellett venni – persze nem volt horribilis összeg. A tankolás nem volt olcsóbb, mint Magyarországon, sőt, helyenként meghaladta az 5 Lei-es literenkénti árat! Aztán, pár perc múlva (Bors és Biharszentjános után) már a festői szépségű Nagyvárad ipar negyede tárult elénk. Egyre nagyobb forgalom, sok-sok kétsávos (vagy csak az?) körforgó, és fokozódó keleti-jellegű vezetési stílus lett útitársunk az út végéig – mármint, míg Magyarországra vissza nem értünk. Szerencsére volt GPS-es segítség - ez a városi forgatagban nagyon jól jött - így könnyen átjutottunk a településen, és hajtottunk tovább Kolozsvár felé.
Egy darabon még a Sebes-Körös kísért bennünket, aztán Bihar megyét elhagyva, és kaptatva a Királyhágón már egyre-másra tűntek fel a csodásabbnál-csodásabb csúcsok, zöld hegyoldalak, virágos völgyek. Egyre sűrűbben kellett lovas hintót kocsit kerülni, és már elszórva ugyan, de látni lehetett egy-egy székelykaput is. Hál' Istennek ilyen, és ehhez hasonló látványban volt bőven részünk, csak ámultunk, bámultunk. Egészen addig tartott ámulatunk, míg le nem döbbentünk; ez az érzés leginkább Bánffyhunyadra érve erősödött meg bennünk, mikor megláttuk a három, olykor négy-emeletes kacsalábon forgó cigány palotákat. Erről, anno közkedvelt kereskedelmi csatornák valamelyike is készített riportot, de élőben tényleg, szinte hihetetlennek tűnt a dolog.
Persze, meg nem álltunk, csak egy kicsit sűrűbb lett a forgalom a néhány forgalmi lámpának köszönhetően, és annak a néhány gyalogosnak, akik éppen nem akarták magukat elüttetni. Sajnos legtöbb esetben a gyalogos forgalom sem túl baráti; értsd: rohannak az utolsó pillanatban, körbe se néznek, stb. Ezzel nem lehet mit tenni, mint ahogy az autósokkal, kamionosokkal, buszosokkal sem. Egyszerűen résen kell lenni, mert másképp megjárhatja az ember, mind a városi közlekedésnél, mind a főutakon. Az index használata nem magától értetődő, és számtalanszor megtévesztő. A sebességkorlátozás csak a gördeszkásokra vonatkozik, és a tucatnyi tonnával többel megrakott gépszörnyek sem restek megelőzni, még ha éppenséggel jönnek is szembe, és/vagy városban halad az ember. Ennyi, kis intermezzo az utakról. Ezzel együtt az utak 90%-a nagyon jó, kátyú-, és foltmentes! Az a kevés százalék persze arra vonatkozik, ahol még nincs is műút. S az autópályán pedig lehet bőven menni, nincs túl nagy forgalom.

Kolozsvárra érkeztünk, dél körül, és némi városnézést követően sikerült parkolót találnunk. A főtértől nagyjából egy kilométerre, egy új – még épülő – (baptista?) templom tövében. Gyönyörű lesz, ha egyszer elkészült, az már egyszer biztos. Hogy tiszteletünket lerójuk az építők, és az építtetők előtt ezért legalább ötször, hatszor körbeautóztuk…
Innen, gyalogosan vágtunk bele Kolozsvár pezsgő életbe, s egészen eljutottunk az egykori városfal még ma is álló bástyájáig. Ahol kedves, figyelmes_román_úriember fogadott minket, s már az elején leszögezte, hogy Ő bizony nem tud magyarul, csak angolul. Kezdő angolsággal próbáltunk több információhoz jutni, de nem mentünk sokkal többre, így csupán intuíciónkra bízva magunkat, indultunk tovább. Szerencsénkre nem sokkal messzebb, egy hatalmas, gótikus, (Farkas utcai) református templom tövében találtuk magunkat, és ha már ilyen jól sikerült utunk, akkor be is tértünk. Gyönyörű (nemesi) családi címerekkel voltak teli a szélső padsorok, ami nekem különösen tetszett. Illetve – természetesen – a latin mellett a magyar szavak, mondatok domináltak leginkább, mind a falakon, mind az egyéb helyeken. Csodás szószék, hatalmas, gyönyörű orgona. No, de menni kellett, mert még Mátyás király szülőházát nem találtuk meg, és a főtér is odább volt. Arról már nem is beszélve, hogy közben folyó-ügyeket is intézni kellett; szerencsére ezzel kapcsolatban kifejezetten barátságos, és jó élményünk van. Az egyik, valamilyen nagykövetség udvarára betérve, gyors és barátságos portás bácsi segített megtalálni a megfelelő helyiséget, hozzáteszem, úgy, hogy semmilyen közös nyelvet nem beszéltünk.

Folytatva az utunkat, lassan, eljutottunk a főtérig, s megláttuk Mathias Rex szobrát, és a mögötte húzódó gyönyörű Szent Mihály-templomot. Ha, így szemben állunk a szoborcsoporttal, akkor balra nemesi házak, rezidenciák találhatóak, amelyek többnyire német, osztrák, és magyar fennhatóság alá tartoztak/nak. Jobbra pillantva pedig bankok, üzletek, és egyéb funkcionális építmények határozták meg a városképet. Ez manapság is így van, csupán annyi különbséggel, hogy a nemesi rezidenciák galériákká, kávéházakká avanzsálódtak, illetve a bankok maradtak bankok a másik oldalon, de néhány üzlet között pedig egy-egy gyorsétterem is megtalálható. Ezúton is köszönjük ezeket az információkat a helyi német turistacsoport vezetőjének (gruppenführer) Danke!
Tehát egy kis templomnézés, sétálás, Mátyás király szülőházának felderítése (ahol én, személy szerint nem jártam), ami nem túl extra, egy táblán kívül sok más érdekesség nincs. S végül egy kellemes fagyizás, ahol megpróbáltak először (és talán utoljára is, szerencsére) átvágni a visszajáróval…

Vissza a parkolóba, tiszteletkör, és nyomás tovább! Bevallom őszintén, számomra ez volt a nap egyik legnehezebb része, mikor a fülledt meleg idő, és hajnali kelés, na meg már a mögöttünk lévő kilométerek lefárasztottak, ezért egy rövid időre a segédpilóta vette át az irányítást (köszönöm Annus!). Szerencsére hamar regenerálódtam, s mire felkeveredtünk az autópályára már újra teljes lendülettel haladtunk Kelet felé, lényegében még Marosvásárhelytől még néhány falun túl vezetett utunk. Szovátától és Parajdtól visszább található Kibéden szálltunk meg, a Kis-Küküllő jobb partján. Kedves háziasszony fogadott minket, ízes vacsorával, és pálinkával. Az esti tere-ferélés rövid volt, mivel mindenki csupán pihenésre vágyott, illetve tudtunk, hogy másnap újra felkerekedünk.

Első nap: Parajd és Korond

Így is lett, és a reggelit követően – felvágott, méz, lekvár, sajt, stb. – Parajd felé vettük az irányt, ahol a híres sóbánya található. A településen már a rómaiak is bányászták a sót, s nem különben a vidék lakói, egészen szabadon a XVI. század közepéig. Ekkor történt a só monopóliummá nyilvánítása, és a sóbányák őrzése is kezdetét vette – így jött létre a település. A helyi látnivalók közül a bányát részesítettük előnyben, ahol nagyjából három órán át időztünk. Többen óvva intettek a hűvös miatt, de szerintem egészen elviselhető volt az időjárás (16 °C), nagyjából 120 méter mélyen. A hatalmas csarnokban játszótér, üzletek, templom, étterem, és persze múzeum is található. Évről-évre egyre többen fordulnak meg terápiás céllal, mivel mindenféle légúti megbetegedést enyhít, gyógyít a bánya levegője. Az ajánlott tartózkodási idő, minimum 4 óra. Nem mondom, hogy hatalmas különbséget éreztem a kinti és a benti atmoszféra között, de azért érzékelhető volt a változás.

A továbbiakban egy kellemes étterem látogatás a település szélén, ahol finomakat ettünk-ittunk, és az energialöket után indultunk Korond felé. Itt, gyönyörködtünk a különböző csecse-becsékben: tálak, vázák, székely-activity(!), kosarak, poharak, bekecsek, amíg a szem ellát; illetve némi lekvárt és pálinkát, na meg egy térképet vételeztünk – csak a legfontosabbakat! Nagy élmény volt, hogy Románia kellős közepén az egyik néni, akinek nem volt külön háza, vagy standja, csupán egy kis asztala, meg széke, azt mondta, hogy nyugodtan fizethetünk forinttal is, ha nincs nagyon más. Igazából már volt mindenünk, de egyszerűen nem lehetett nem venni a nénétől valamit a rövid társalgás után. Az ízes magyar beszéd, a mély, barázdák övezte ragyogó szem, és a kedves szavak, és persze a potom árak, szinte magától értetődővé tették, hogy meg szeretnénk kóstolni a lekvárját…

Este, „hazatérve” vaddisznó pörkölt várt minket, na meg persze pálinka (áfonya, szilva). A házigazda – mint közben kiderült – a helyi fővadász, és egyébként erdész is. Éjfél tájt hoztak haza egy vadkant, amit azon nyomban megnyúztak, kizsigereltek, gyakorlatilag konyhakésszé tették. Úgy, hogy mi, a vendégek az emeleten aludtunk, és semmit nem hallottunk az egészből. Ha nem eszem a pörköltet, és másnap nem látom a lenyúzott bőrt, akkor el sem akarom hinni a történetet.

Második nap: Irány a Békás-szoros

A már megszokott, bőséges reggelit követően, útnak indultunk a Békás-szoros irányába, ami Kibédtől majdnem száz kilométer volt még. A bő másfél órás út vizuális ingerekben bővelkedő volt, azt már egyszer leszögezhetjük! A szerpentinekkel tűzdelt emelkedőkön haladva egyre-másra mutatta meg ezer arcát a zöldellő vidék. Messzi a falvaktól, úton-útfélen mégis megjelent egy-egy fiatal fiú, vagy idős asszony, akik vödör számra árulták az áfonyát, illetve a Rókagombát. A nehézkes terepviszonyok ellenére így is rengeteget száguldottak el mellettünk – de ezt szerencsére, eddigre már megszoktam. Végig a 13B jelzésű úton haladunk, Gyergyószentmiklósig, ahol váltottunk C-re. S, ha idáig azt hittük, hogy a szerpentinek sorozata, és a táj szépsége egyedülálló, akkor most igazából meg is állhatnék az írással, mert csak superlativusokban lehet elregélni azt a panorámát, ami a ’szorosig vezető út nyújtott számunkra. Ahogy írom, ezeket a sorokat még mindig előttem lebeg a szikrázó kék ég, és világos, illetve sötétzöld dombok, hegyek látványa, a friss, üde levegő illata, és madárcsicsergés, és egyéb erdei zörejek hangulata. Kanyar kanyart követett, és egyre másra tárultak elénk a hatalmas, lomha, szürke óriásnak tűnő sziklaormok.
Rövidesen megpillantottuk a Gyilkos-tavat is, amely 1837 nyarán keletkezett egy nagy esőzést követően, mikor is az agyagos talaj megindult a Gyilkos-kő oldalán, és lezúdult a völgybe. Így jött létre, a ma még látható torlasztó; ami sajnos az előrejelzések alapján, évtizedeken belül el fog tűnni, egész egyszerűen feltöltődik. De, ne siessek ennyire előre! Mivel csak pihenőre álltunk meg a tó mellett, mivel még a Békás-szoros kicsivel arrébb volt. A helyszín egy tektonikus eredetű szurdokvölgy, melyet négy, ezer méternél magasabb hegycsúcs ölel körül, tövükben a Békás-patak csörgedez. Már a látványba beleszédül az ember, és jómagam kicsit úgy voltam ezzel is, hogy nem szívesen hagytam magam mögött. Órákat, napokat…el tudtam volna még tölteni a helyszínen, csak nézelődvén, s gyönyörködvén természetanya nagyszerűségében, és tökéletességében. Ahol az ember újra ráébred, hogy mennyire apró, piciny, s jelentéktelen ebben a hatalmas, csodákkal teli világban.
Végül mégis indulni kellett, de útravalónak bepusziltunk egy hatalmas kürtös kalácsot, illetve csemegéztünk az útfélen vásárolt áfonyából is. A már említett tóhoz gurultunk visszafele, de alig-alig találtunk szabad parkolóhelyet, sem fizetős parkolóban, sem egyéb helyen, így kénytelenek voltunk a tiltás ellenére az út szélén lerakni az autót, mint sokan mások. Sajnos a nagy népszerűség, és a természetvédelmi övezet ellenére nem minden tekintetben a legfejlettebb a tó környéke. De nagyon nem volt időnk szomorkodni az állapotok miatt, mivel elképesztően szép látvány tárult elénk, ahogy közeledtünk a part felé. A méregzöld víztükrön meg-megcsillant a szikrázó nap fénye ahol kikandikált néhány fatörzs, emlékeztetve a majd kétszáz évvel ezelőtti eseményekre, és a háttérben gigászi fenyők szalutáltak fenségesen, fölöttük – az egyik oldalt - pedig a már említett hegyormok őrizték a völgy békéjét. Körbe nem jártuk a tavat, de egy darabon sétálgattunk a víz mentén, nagyszerű kikapcsolódás volt!

A napi túránk azonban nem ért véget, így Dél felé vettük az irányt, s meg se álltunk Csíkszeredáig, egész pontosan Csíksomlyóig.
A parkolóból indulva felkapaszkodtunk a kálvária domb tetejére, ahol
„…látatott az égből lebocsátatni lajtorja…” és a mögötte lévő hatalmas tisztás (a Kissomlyó-hegy és a Nagysomlyó-hegy között), ahol a búcsút rendezik a székelyek, 1567-től.

Nem is nagyon tudom tovább szaporítani a szót, a képek - remélem - magukért beszélnek.
Innét pedig hazafelé vettük az irányt, mivel úgy volt, hogy medve lesre megyünk az este folyamán, de sajnos el kellett halasztani
a szafarit, másnapra. Ettől függetlenül időben visszaérkeztünk, és hamar megpihentünk, hogy a másnapi impulzusokra kellően felkészüljünk.

 Harmadik nap: Az elárasztott falu, Szalmakalap Múzeum, Medve-tó

Nehéz különbséget tenni a napok, és az élmények között, de így visszatekintve, talán az egyik kedvenc napom ez volt. A reggeli rutin után, most „visszafelé” indultunk, hogy megkeressük Bözödújfalu körvonalait, ami nem ment olyan könnyen, pontosabban gyorsan, mint gondoltuk. Ugyanis elfogyott a műút az autók alól, így csak korlátozott tempóban tudtuk megközelíteni a falucskát. A víztározó, és az azt körbe ölelő táj látványa kárpótolt valamelyest mindnyájunkat a döcögős út miatt, de persze a lényeg, hogy épségben megérkeztünk. Voltak útközben, akiknek komoly kétségei támadtak néha a sofőr vezetési stílusát illetően, de a jó szerencse végig mellettünk állt. A falutól nem messze található egy emlékhely, ahol röviden megtudhatjuk a falu történetét, és gyönyörű kopjafapark mutatja be az egykori falu elrendezését, és emlékszik meg lakóiról, akik az otthonaikkal együtt ’90-as évek elején odalettek a víztározónak „hála”. A falu egyedülálló volt, ama tekintetben, hogy több vallási felekezet is működött, templommal(!) és mindezek ellenére (vagy épp ezért?) jól megfértek egymás mellett. Erre, és az eseményekre emlékeztet egy emléktábla is, melynek szövege az alábbi:

"A tó fenekén Bözödújfalu nyugszik, 180 házának volt lakói szétszórva a nagyvilágban ma is siratják. A diktatúra gonosz végrehajtói lerombolták, és elárasztották, ezzel egy egyedülálló történelmi-vallási közösséget szüntettek meg, melyben különböző nemzetiségű és felekezetű családok éltek együtt évszázadokon át, egymást tisztelve, és szeretve, példás békességben. Immár a katolikus, unitárius, görög katolikus és a székely szombatosok fohászai örökre elnémultak. Legyen e hely a vallásbéke helye és szimbóluma."

Elgondolkoztató, - és egyben - elszomorító, megdöbbentő az egész történet, és maga a tudat, amelybe belegondolva, még most sem érem fel ésszel az egészet. Közben egy kis csapat cigánygyerek rohant elénk, hogy eladják csuhébabáikat, egy kis pénzhez jutva. Tovább haladtunk a volt falu felé, ahol jelenleg, már csupán az egyik templom romjai látszanak. A közelben pecázó emberek megerősítették, hogy itt fekszik bizony a falu még ma is, s ha alacsonyabb a víz szintje több háztetőt is fel-feltűnik a víz színe alól.

Ezt követően hátat fordítottunk a tónak, és Kőrispatak felé vettük az irányt, ahol a több mint tíz éve üzemelő Szalmakalap Múzeum található. Gyors bemutatkozás után körbekalauzoltak minket az udvaron, ahol néhány különleges formájú kavics, kő található a közeli folyóból, illetve rengeteg irányjelző tábla, melyekre a különböző települések légvonalbéli távolsága van feltüntetve. A benti kiállítótermekben pedig tucat számra találhatóak a különböző technikákkal készített szalmakalapok, melyek közt megtalálható az egészen kicsi, gyerekeknek való, és egy hatalmas két méteres darab is. Megtudhattuk, többek között, hogy minél szélesebb karimája volt a kalapnak, annál nagyobb volt a vagyona (földterülete) a gazdának.

A bámészkodást követően, visszafele vettük utunkat, Szováta felé, hogy végre strandolhassunk egy kicsit a nyári kánikulában. Pont időben érkeztünk a Medve-tóhoz, amely az egyik legnagyobb a környékbéli sóstavak közül, és az alakja egy kiterített medveprémre emlékeztet – innen a név. Napközben egy-egy órára pihenni hagyják a tavat, ekkor nem lehet fürdeni, mi pont a pihenő etap végére értünk oda, így hamar belevethettük magunkat a sós vízbe. A tóban nagyjából 66 000 tonna oldott só található, és érdekessége még, hogy minél lentebb merülünk a víz alá, annál melegebb lesz a víz. A frissítő pancsoláson túl persze jótékony egészségügyi hatása is van a tónak, így érdemes kipróbálni, ha erre jár az ember.

A napi körtúrát követően, jöhetett a finom vacsora, egy kiváló csíki sör elfogyasztása, és indulás a határba, az elnapolt medve lesre. Az utóbbi években igen elszaporodtak a medvék a környéken, és néha egészen a falu határáig is bemerészkednek, így a helyieknek nem újdonság, a hatalmas emlős látványa; ugyanakkor türelemmel kellett várnunk mire megjelenik egy szép példány a domboldalon, és beveti magát a gyümölcsösbe. De szerencsénkre még, mielőtt teljesen sötétbe borult volna a vidék (gyönyörködhettünk a naplementében), megjelent a hatalmas állat, és megmutatta gyönyörű szép bundáját, és fenséges alakját a messziről jött vendégeknek is. Aztán amilyen hirtelen feltűnt, olyan gyorsan el is surrant a zöld növényzet közé.

Negyedik nap: Segesvár, irány haza

Számunkra az utolsó nap következett szombaton, mikor újra, Délre vettük az irányt, egész pontosan Segesvárra. Itt gyorsan megtaláltuk a történelmi központot, ahol még éppen pakoltak kifele az árusok, és nyitottak az éttermek. Gyönyörű, színes épületek tarkították a macskaköves utcákat, tereket, melyeknek jelentős része reneszánsz vonásokkal épült. Természetesen az udvarban hamar megtaláltuk a hírhedt havasalföldi uralkodó, Vlad Tepes szobrát, és az épületet ahol élt; továbbá nem kerülhette el figyelmünket az Óratorony, és végigjártuk a Diáklépcsőt, mely 172 lépcsőfokból álló fedett lépcsősor. Illetve, szemügyre vettük a különböző felekezetű templomokat is, és Petőfi mellszobránál is tiszteletünket tettük. Sajnos, ez az utolsó fél nap, már tényleg csupán gyors nézelődésre adott lehetőséget, mivel lassan indulnunk kellett, hiszen több száz kilométernyi út várt még ránk.

A hazáig vezető út nem kevésbé volt rövid, sajnos, de kényelmes tempóban lehetett haladni végig, a hátárig, minden rendben ment, itt azonban sokat kellett várakozni, mert kevés kapu volt csak nyitva, de ezt, és a nagy meleget leszámítva sima utat tudhatunk magunk mögött.

A sok-sok élményt követően, nehéz néhány mondatban összefoglalni a tapasztaltakat, de úgy vélem, hogy igazán tartalmas, színes, és élménydús kirándulást tudhatunk magunk mögött. Az ember nem tud betelni a táj szépségével, nem tud eleget szippantani a friss hegyi levegőből, és nem tud eleget beszélni a helyi magyarokkal, ahhoz, hogy úgy érezze, most már elég ebből a vidékből. Őszintén megvallom, hogy alig várom a következő alkalmat, hogy újra Erdélyországba látogathassak!

________________________________...Még több kép...______________________________

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.