Az egész 2011 tavaszán kezdődött, mikor kedves oktatónk, dr. Ősz Rita megkeresett azzal, hogy a Vasmű szeretne egy rövid filmet az öntöde- és mechanika üzem alapításának 60. évfordulójára.
Számunkra ez kihívást és egyben megtiszteltetést jelentett, hogy másodéves „médiásként” ilyen projektben vehettünk részt. Cserébe egy-egy jobb osztályzatot kaptunk a főiskolától, illetve egy, a nevünkkel ellátott kést és oklevelet a Vasműtől. (Az más kérdést, hogy alig egy évvel korábban egy fele olyan hosszú, hasonló jellegű PR film készült – vélhetően – jóval nagyobb költségvetéssel, ’Ha él a gyár, él a város!’ címmel…).

Az, hogy filmünk nem kapott elég nagy figyelmet, elismerést(?), talán párhuzamban áll a gyár hányattatott sorsával is. Természetesen a helyi újságban említésre került a dolog, illetve tavaly (2023) novemberben Szente Tünde idézte fel a múltat a Dunaújváros Mesél honlapon (Ez úton is köszönet érte!). A fentiek arra sarkalltak, hogy kicsit részletesebben megírjam ennek a művészfilmnek-/dokumentumfilmnek a históriáját.

Miután főiskolai közvetítőm előterjesztette kérését, nem volt más dolgom, mint csapatot kovácsolni. Igen, ahogy az a bankrablós filmekben lenni szokott: felkerestem a koliszobák legmélyén rejtőző „profikat”, akik értik a csíziót. Meglebegtettem előttük a soha vissza nem térő lehetőség selyem kendőjét, és már meg is voltak győzve. Szükség volt operatőrökre, szerkesztőre és az utómunkában jártas emberekre. Nagy szerencsémre majdnem mindenki értett mindenhez, így néhány nap alatt össze is állt a stáb.

Redváncz Vivien volt a szerkesztőnk, adminisztrátorunk, aki lelkesen jegyzetelt és gyűjtötte a szükséges és hasznos információkat, ahhoz, hogy pontosabb képet kapjunk a gyárban zajló folyamatokról. Minden üzemegység egy különálló entitás, egy külön világ, külön „város”, melyek alaposabb ismerete segítette a perspektívák, felvételek precízebb kivitelezését.

Petrovics István operatőrként, illetve segédoperatőrként is kivette részét a munkából, de munkájának látványos eredménye a filmben látható effektek megalkotása és életre keltése volt. Lelkesedése nagy segítséget jelentett a forgatások alkalmával és az utómunkák során is.

Krajczár Martin kamerakezelési és segédoperatőri munkája nélkülözhetetlen volt a forgatások alkalmával. Egy-egy ötletes meglátás vagy mozdulat mindig volt a tarsolyában, s magabiztos kamerakezelése esszenciális volt a terepmunkák folyamán.

Szentkúti Tibor szintén operatőr, segédoperatőr és vágó. Neki aztán igazán a vérében van a szakma, hiszen fivére már ekkor hírnevet szerzett magának. Ettől még nem kellett fivére árnyékában lépkednie, mivel energiája, kitartása és zsenialitása magáért beszélt, mind a terepen, mind pedig a vágópult mögött.

S végül, de nem utolsó sorban Béres Gergő, aki igazgatta és instruálta az operatőröket, illetve maga is kivette részét a munkából a helyszínen és a vágóasztal fölött is. Nem szeretném hosszasan ecsetelni munkája nagyszerűségét, mivel úgy hiszem, hogy a film miliője, a jelenetek precizitása és a történetvezetés, a zeneválasztás mind magáért beszél.

Március végén került sor első üzemlátogatásunkra, ahol ismertették a főbb munkavédelmi szabályokat, és bővebb információkat kaptunk arról, hogy mit is szeretne az akkori ISD Dunaferr vezetősége viszont látni a képernyőn. Tíz nappal később már az egész stábbal tértünk vissza, és bejártuk a forgatási helyszínek jelentős részét is. Bepillantottunk többek között az öntödébe, a mintakészítő csarnokba, a mechanika üzembe és a folyamatos acélműbe is. Ahogy ismerkedtünk a tereppel – az időt nem fecsérelve - már kezdetét vette a forgatás is.

Az elképzelés az volt, hogy egy fogaskerék születését rögzítsük lépésről lépésre, amely az acélmű 1300 tonnás nyersvas-keverőjének 2. számú hajtóművében helyettesíti majd az „elkopott” darabot. A vállalkozás a Vasmű számára is történelmi volt, mivel korábban nem készítettetek még ekkora fogaskereket, főleg nem saját célra.
A forgatások java április és június között zajlott, de már márciusban is rögzítettünk mozgóképet, illetve szeptemberben és novemberben is visszatértünk a helyszínre, hogy az aktuális munkálatokról valós időben készüljenek felvételek. A mi kedvünkért ugyanis nem állt meg a munka, a fogaskereket ”természetes” körülmények között kaptuk lencsevégre.
Több mint egy tucat forgatási nap kellett ahhoz, hogy a 20 perces végterméket megfelelő minőségben elő tudjuk állítani. Sokszor érkeztünk korán a helyszínre, ami azt jelentette, hogy a reggeli műszakkezdés után alig egy órával már csapatunk is a helyszínen volt, és a megbeszéltek alapján kezdtük a forgatást. Általában két kamerával (Canon DSLR-ek) zajlott a munka. Mindezt úgy kellett ütemeznünk, hogy közben tanórákra is be kellett járnunk, illetve nem volt mindig megfelelő a gyár számára sem az időpont. Rengeteg levelezés, telefonálás, egyeztetés volt szükséges ahhoz, hogy az időzítés minden fél számára megfeleljen.

Az első néhány alkalom után nyilvánvalóvá vált, hogy csupán egy állvánnyal nem adható vissza olyan dinamikusan a környezet és a kameramozgások, mint ahogy azt rendezőnk lelki szemei előtt lebegett. Így felkerestük a főiskolai műszaki osztályt, akik készségesen segítettek, és szó szerint pár nap alatt készítettek nekünk egy kamerakocsit (dolly). A néhány vascsőből és faelemekből rögtönzött szerkezet minősége még Bollywoodtól is messze volt, de számunkra ez nem jelentett akadályt, profi felvételeket produkáltunk a segítségével.

A mintakészítők látogatásával kezdődött a folyamat, ahol a formatervezők elkészítették a sablont az öntendő anyaghoz, az öntödében kitöltötték azt folyékony fémmel, és megszabadították a nagyobb daraboktól. Aztán a fogazás és finomabb megmunkálás érdekében a mechanika üzem vette gondozásba a hatalmas fémdarabot. Következett a festés, majd ősszel a beszerelés. Nagy vonalakban így lehetne összefoglalni a fél éven át tartó műveletet, amit alaposan dokumentáltunk is. Ahogy kezdtük megszokni a környezetet úgy a dolgozók is egyre inkább toleránsabbá, barátságosabbá váltak velünk szemben. Ugyan életre szóló barátságok nem köttettek, de a szívélyesség érezhetőbb volt a kezdetekhez képest.

A több hónapos forgatási folyamat, majd a heteken keresztül tartó vágás, szerkesztés megpróbáltatást jelentett az egész brigád számára. Az érzelmek széles skáláját bejártuk oda-vissza (többször is) annak érdekében, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki magunkból. Bátran mondhatom, hogy ez sikerült. A premierre november elején került sor a Vasműben, de számunkra a 2012-es Kisfilm Fesztivál volt az igazi finálé, ahol kis ismertető után mozi körülmények között láthattuk művünket a főiskola előadótermében.

A videó természetesen felkerült YouTube-ra is, de a megfelelő referenciák nélkül, aminek restaurációjára – hosszú idő után - a tavalyi évben került sor.

Zárszó helyett álljon még itt néhány gondolat szerkesztőnktől, Vivientől.

„A munkánk felidézése a mai nappal is különleges érzéseket vált ki belőlem. Töretlen az a mélységes tisztelet, ami a forgatás alatt az ott dolgozó emberek iránt alakult ki bennem. A munkájuk nagyon kemény, embert próbáló, amit mi, átlagos fiatal főiskolásként fel sem tudtunk fogni, míg a saját bőrünkön nem tapasztaltuk.
A papírra vetett tervekből – ami csupán „pár vonal” egy műszakirajzon – kész, háromdimenziós öntő-forma keletkezik. Amiből az emberi kezek munkája által, hőálló habarcsból faragott öntőforma készül, hogy aztán a folyékony fémből egy gépezet alkatrésze válhasson.

A meleghengerműben télen-nyáron, éjjel-nappal 1270 Celsius fokra hevített anyag mozog a hengerek alatt, képzeljük csak el mit jelent ez a nyári hónapokban! A darusok különböző, több száz kilós darabokat mozgatnak nap, mint nap, aminek a biztonságos kivitelezése nem kis feladat.

Kemény dió volt megtapasztalni egy vasműben dolgozó ember munkakörülményeit. Hisz’ a hőség, ami a különböző üzemekben uralkodik, a por ami, az emberi test minden pórusába behatol, a napfény hiánya, amely a különböző csarnokok sajátossága, a szemet irritáló folyékony fém izzó vibrálása és a folytonos balesetveszély, ami könnyedén - egy figyelmetlen lépésből - bekövetkezhet mérhetetlen koncentrációt és nyomást gyakorol minden egyes dolgozóra, minden egyes pillanatban.
Ezeknek az embereknek nem csak egy-egy műszakjuk stresszes, nekik minden a munkában töltött percük felfoghatatlan összpontosítást igényel.
Szerkesztőként a különböző beszélgetések folyamán újra és újra bebizonyosodott bennem, hogy minden egyes munkás egy kiemelt fontosságú láncszem a folyamatban. Reményeim szerint a kisfilm átadja a nézőnek azt az érzetet és üzenetet, hogy a Vasmű és a dolgozói társadalmunk tiszteletre méltó tagjai, akiknek munkája csakolyan fontos, mint akár egy orvosé vagy tanáré, csak más aspektusból.”

Ezzel, és históriánk elmesélésével teljessé vált a történet. Így nem maradt más hátra, mint élvezni a fényképeket, amelyek munka közben készültek, és természetesen magát a filmet is.
Búcsúzik a sorok írója, a gyártás vezetője (aki sokszor emlékeztette a csapatot, hogy mi is a vállalkozás célja) és a werkfotók készítője. (Néhány kép az operatőrök érdeme.)

Fotók itt.

Jó szerencsét!
Legyenek Fényes Sikerei a Kohásznak!
Tisztelet a Gépésznek!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.