Abban a nagy szerencsében volt részünk, hogy a moszkvai útról már a nagyközönség által is jól ismert Dalma, épp az elmúlt fél évet Osloban töltötte munkahelyi kötelezettségek miatt. Még el sem kezdődött a kiküldetése, de már meg voltunk hívva egy hosszú hétvégére Norvégiába. A nyár igazán mozgalmasan telt, amiben volt költözés, néhány legénybúcsú, és lakodalom is, így nagyon nyaralásra nem jutott idő. Viszont a WizzAir októberben indította elsőként a Luton – Oslo közvetlen járatait, így ezekre meglepően kedvezményes áron tudtunk foglalni helyet. Aztán, ezt a néhány napos osloi kiruccanást megspékeltük még egy repülőúttal…

Csütörtök kora délután landoltunk a modern, barátságos, és igencsak szellős Oslo–Gardermoen nemzetközi repülőtéren. Gyors ellenőrzést követően már csak az „olcsóbb” vonathoz kellett a jegy, és megtalálni a helyes vágányt. A helyi erőktől megtudtuk, hogy az „F” jelzésű, szürke Flytoget vonatok is elszállítanak minket a városi pályaudvarra, de ez drágább, habár „menőbb” is. Így, mi maradtunk a jó öreg „piros” vonatoknál, amikre a jegy 105 NOK volt, egyébként. (Csak megjegyzéskét szúrom be ezt ide, hogy pénzt nem is váltottunk, kártyával meg tudtunk mindent oldani.) De, nekünk ez is tökéletesen megfelelt, hiszen volt rajta wifi és kávéautomata is, nem mintha bármelyiket használtuk volna, mert el voltunk bűvölve a tájtól.
Ezen kívül, még három alkalommal tettük meg ezt az utat, de ez volt az egyetlen alkalom, amikor kérték a jegyünket. Ettől függetlenül a bliccelést senkinek sem javaslom, mivel, ha valakit rajtakapnak, az 1000 Euró alatt nem ússza meg a büntetést.

Alig fél óra múlva már az osloi Sentralstasjon-on (’Oslo S’) találtuk magunkat, ahol leraktuk a fölösleges poggyászokat, és bele vetettük magunkat a városi „forgatagba”. Nincs itt szerencsére túl nagy nyüzsgés, van hely bőven mindennek, és mindenkinek, ami nem is csoda, hiszen a lakosság száma nem éri el az egymillió főt, és az autósforgalom is jelentősen korlátozva van a belvárosban, egy másik része pedig a fejlett alagútrendszernek köszönhetően el is kerüli a fővárost. Az itt közlekedő autók túlnyomó része már kizárólag elektromos, s ebből is a Tesla a legnépszerűbb márka - jutottunk elég hamar erre a konzekvenciára.

Az állomásról kiérve több tucatnyi elektromos rollerbe botlottunk, s hirtelen felindulásból úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk ezt, a számunkra új közlekedési formát, hogy minél jobban belesimuljunk a környezetünkbe. Gyors applikáció telepítés, és már mehetett is a bérlés. Itt nagyon népszerű ez a fajta közlekedésimód, talán még többen is használják, mint a biciklit, s úton-útfélen lehet is találni néhány szabadon elvihető kétkerekűt.

Így szélsebesen legurultunk a Bjørvika-félszigetre és annak környékére. Ezen a helyen szemügyre vettük a jövő évben átadásra kerülő új Munch Múzeum több emeletes modern épületét (szerény, 1115 négyzetméteres üvegmonstrum), illetve a szomszédságban lévő nem kevésbé kortárs formavezetéssel büszkélkedhető új osloi operaházat is.
A kikötő mentén haladtunk még egy kicsit, majd visszafordultunk, s a Karl Johans Gate (hajdani svéd király [Károly János]) utca elejéről (végéről, ha úgy tetszik) már gyalogosan hatoltunk beljebb a város központja felé. Az instant városnézés legjobb módja, ha az ember végig sétál ezen az impozáns sugárúton, amelynek mentén a város főbb látnivalói egymást érik a márkás üzletekkel felváltva. Elsőként az Osloi Székesegyház (eredetileg Üdvözítőnk-templom [Vår Frelsers Kirke]) tűnik fel előttünk, amely nagy bánatunkra éppen zárva volt már, így csak kívülről csodáltuk meg a 17. századi szakrális építményt. Közben úton-útfélen akadtak kéregetők és drogosok az utca mentén, de szerencsére nem történt semmi atrocitás, csupán az összképet rontotta némileg, hiszen még az is lehet, hogy az ő pohárkájukban több volt az apró, mint a mi napi költségvetésünk…

Vegyes benyomásokkal, de mégiscsak kíváncsian baktattunk tovább a késő őszi hangulatú városban, ahol a gyalogosátkelőnél mindig duplán jelezte a lámpa a pirosat, hogy miért arra nem sikerült rájönnünk. Néhány sarokkal odébb megpillantottuk a Norvég Parlament (Stortinget) kevert építészeti stílusú erődítményét, amelyben leginkább a svéd, olasz, és francia stílusjegyek a legmarkánsabbak, ami nem is annyira meglepő, hiszen a svéd perszonálunió idején épült, s 1816 óta tartják itt az üléseket is. Leginkább egy középkori erőd hangulatát sugallja a robosztus épület egyébként.

Szeretném megnyugtatni a kedves olvasókat, nem kell aggódni a sok furcsa információ miatt; ezúttal a történelmi áttekintést a későbbiekre tartogattam.

A Parlament előtt hosszúkásan elnyújtózkodó, szépen gondozott parknak Eidsvolls Plass a becsületes neve, ami egy, innen Északra található város neve egyébként, s itt írták alá az alkotmányt 1814-ben.
A „zöld sziget” másik érdekessége, hogy itt ér véget a legújabb Nobel-békedíjas tiszteletére rendezett fáklyás felvonulás minden év december 10-én. Igen, a Nobel-békedíjat azt Norvégiában adják át, méghozzá a közelben lévő városháza nyújt otthont ennek a nemes eseménynek. Ahogy átszeltük a parkot, hamarjában a barokkos stílusú Nemzeti Színházat, vagy más néven Ibsen Színháznak is emlegetett sárgahomlokzatú körvonalai pillanthattuk meg magunk előtt. Ám, míg elérkeztünk volna idáig, egy távoli pillantást vetettünk a Városháza (Rådhuset) hatalmas, puritán téglaépületére. Ugyan, mi csupán a Stortingsgota és az Universitetsgata utca kereszteződéséből bámultunk meg a több mint 60 méteres magassággal rendelkező toronypárt, amelynek keleti tornyában egyébiránt minden órában harangjáték csendül fel, de számunkra ez is épp elég volt, mivel későre járt már, s még szürkület előtt szerettünk volna eljutni a palotáig.

Ahogy barangoltunk tovább a barátságos utcán, lépten-nyomon egy-egy fémbetűvel kirakott Ibsen idézetre lettünk figyelmesek a talpunk alatt, mivel a norvég irodalom legnagyobb hősének a lakása szintén a közelben található, bár, ez most kiesett a látóterünkből. Viszont, az Osloi Egyetem robosztus épületei ott sorakoznak az utca mentén, így távolabbról ugyan, de könnyedén megcsodálhattuk őket.
Mi, már csak a Királyi Palotára (Det Kongelige Slott) koncentráltunk, amelynek alakja már távolról felsejlett előttünk. A domb tetején elnyújtózkodó kúriát, a már említett Károly János király építette a XIX. század első felében, és a mai napig ez szolgál a királyi család rezidenciájául is. Ugyan V. Harald őfelségével (1380 óta az első norvég földön született norvég király) nem futottunk össze, de volt szerencsénk egy őrségváltáshoz, amit mellesleg egy női vezető vezényelt le. A háromszárnyas palota jobbján áll egy kis faház, ahonnan egyszer csak előmasírozott néhány egyenruhás őr, s annak rendje és módja szerint felsorakoztak, majd pedig szépen sorra járták a műszakot befejező kollégáikat. Egyébként a főbejárat előtt is, egy kedves hölgy őrködött, de úgy festett, hogy számukra nem olyan nagy a fegyelem, mint mondjuk az angol királyi testőrségél, így nem volt előríás a mozdulatlanság, sem a beszéd. Az épület mögé érve csodás park látványa fogadott, ahol a hatalmas tölgyek, és platánok már az őszi színekbe öltözve figyelték a járókelőket, ahogy a békésen pihenő kacsa csapat is nesztelenül várakozott az egyik kis tavacska közepén üldögélve…
Aztán érkezett egy telefon: Dalma megérkezett üzleti útjáról Stavangerből (a kőolaj fővárosából), így visszaindultunk a város szíve felé. Gyors sapkavásárlás a vasútállomáson, ami egyébként bevásárlóközpont is egyben, majd megnéztük a pályaudvar túlsó részén elterülő Tøyen és Grønland negyedeket is, amelyek a ’60-as ’70-es években a közel-keleti bevándorlók munkásnegyedként volt ismert. Mára megduplázódott a külföldiek száma és a városon belüli eloszlása is sokkal egyenletesebben oszlik el, ugyanakkor a különleges fűszerek és zöldségek, gyümölcsök legnagyobb választékban itt érhetőek el a legkönnyedébben a városban.
Bevásároltunk néhány alapvető „szendvicskelléket”, majd indulás vissza az ideiglenes szállásunkra, vagyis a Dalma-apartmanba, ami a vasútállomástól nagyjából 10 perc sétányira feküdt. A villámlátogatást követően pedig a régi konténer-dokk, Sørenga irányába haladtunk, ami az elmúlt években látványos átalakuláson esett át. Az kétségtelen, hogy az opera és az új múzeum hátterébe remekül belesimul a modern épületekkel tarkított félsziget, ahova egy ideiglenes pontonhídon keresztül jutottunk el a leggyorsabban. Itt aztán betértünk a Mirabel nevezetű étterembe, amit, hogy is tudnék legjobban jellemezni? Talán – meglepő módon - a modern és a minimalista jelzők, amik jellemzően a letisztult formatervezést és a fekete színt, na meg az üvegfelületek nagymennyiségű használatát leginkább keretebe tudják foglalni. Mindenesetre a barátságos kiszolgálás, és az ízletes ételek, amik legfőképp teljessé tették az estét számunkra. A helyi konyhára jellemző, hogy nem csak a menük esetén, de az a la carte ételek többsége is szezonálisan van összeállítva, és erre tényleg figyelnek is. Így volt szerencsénk megkóstolni egy kis vaddisznó filét is, de a csapat nagyrésze a sült tőkehal mellett tette le a voksát. Egy-egy fő étel ára hozzávetőlegesen 250-350 NOK körül mozog, s ez a hely az igényesség ellenére nem mondható drágának! Ugyanakkor, ha vidékre utazik az ember, akkor sincs túl jelentős különbség az árak tekintetében, nyugodtan fel lehet készülni erre az árfekvésre.

Ettünk. Ittunk, jól laktunk. Indulás „haza”, szendvicskészítés, alvás. Reggel 5-kor kelés. Irány Tromsø!

A norvég nyelvben az ’ø’ az a magyar ’ö’-nek felel meg. Remélem, ez segít a kedves olvasónak az olykor nyelvtörő szavakat helyesebben kimondani. Mindazonáltal ennél jobban nem mélyedtünk bele a nyelv szépségeibe mi sem. Ami ’hál Istennek némi német és angol nyelvismerettel egészen „érthető”. Mármint, Tromsø-ben is voltunk étteremben, ahol nem volt angol nyelvű étlap, és egészen jól elboldogultunk; na meg szívesen vették a helyiek, ha God Dag!-ot (jó napot) köszöntünk, vagy thank you mellett azt is mondtuk, hogy takk (köszönöm). Amúgy rengeteg dialektus fellelhető az országban a mai napig, de leginkább a nyelv két (írott formája) változata elfogadott hivatalosan is, az egyik a bokmål, a másik a nynorsk. Az első, az inkább a dánhoz hasonló, míg a másik inkább „norvégos”. Nekünk személy szerint olyan érzésünk volt néha, mikor megütötte a fülünket egy-egy utcai csevej, hogy magyarokat hallunk, máskor, mintha lengyelek beszélgettek volna, de olyan is volt, hogy kínainak hangzott az egész, de az azért, mert az is volt…

Tehát, újra a reptéren, és már beszáláshoz készülődtünk a Norwegian Airline egyik fapados járatába, amivel villámgyorsan megettük az Oslo- Tromsø távolságot, de tényleg! Az út átlagosan 2 óra és 15 perc, de alig másfél óra múltán már a helyi reptéren is voltunk (a vissza út viszont hosszabb volt). Ahol friss gleccservíz folyt a csapból, ráadásul mindez a váró közepén. Állítólag a fővárosban is nagyon jóminőségű a víz, de itt, Északon aztán különösen, mert tényleg közvetlenül a hegyekből érkezik minden csapba a tiszta, friss természetes nedű.

Az előre lefoglalt autót (egy majd’ full extrás Fábia) fürgén felvettük a parkolóban, s irány a „belváros”, egészen pontosan a város „teteje”, vagyis a Fjellheisen kilátó. Viszont, mindezt megelőzte egy gyors cipővásárlás, mivel nem mindenki találta meg az utazáshoz legmegfelelőbb lábbelit… Ha már a városközpontban jártunk, akkor gyorsan körül is néztünk a kikötő környékén, aztán innen indultunk a város szélén található kilátó felé. Parkolás (fizetős!), jegyvétel, izgalmakkal teli várakozás, aztán beszálás. A félóránkét induló libegővel (230 NOK két út) néhány perc múltán már a csúcson is voltunk, ami 421 métert jelent (Storsteinen - 'a nagy szikla'). Volt útikalauz, ami szerint gyalogszerrel is könnyedén megtehető a felfelé vezető út, ami a parkolóból indul. Nos, ahogy haladtunk a drótkötélpályán, nekünk egyre inkább az az érzésünk volt, hogy jó, hogy nem voltunk annyira bátrak, hogy feltúrázzunk a dombtetőre. A hőmérséklet itt -2°C körül volt, de gyönyörűen tiszta kék ég, és szikrázó napsütés várt ránk a zúzmarás síkságon, így zavartalanul élvezhettük a távolban elnyújtózkodó magaslatok, szigetek, és fjordok lélegzetelállító látványát, és persze a város is a lábunk előtt hevert. Nagyjából egy órát töltöttünk a magasban, ahol sikerült mindenféle fényképet készíteni, és gyönyörködni, majd visszaereszkedtünk a város pereméhez, s  indultunk tovább elfoglalni a szállásunkat (Scandic Hotel), lepakoltuk cókmókjainkat, és megpihentünk egy picit. A parkolás a szálloda előtt szintén nem volt ingyenes, de még éjszakára sem. Így jobbnak láttuk, ha inkább a városháza közelébe hagyjuk a gépjárművet, ahol némileg olcsóbb volt a tarifa, s míg be nem esteledik, addig körbe néztünk ebben a nyugodt kis városkában.

Ami hangulatban mindenképp kisváros benyomását kelti az emberben, viszont tudni érdemes, hogy Norvégia nyolcadik legnagyobb települése (kb. 40 ezer fő), és az északi sarkkörtől 350 km-re fekszik északi irányban, épp ezért sok ’leggel’ rendelkezik. Nevezetesen itt található a világ legészakibb planetáriuma, sörfőzdéje, botanikuskertje, egyeteme, és katedrálisa is, méghozzá fából. De, az ikonikus, beton elemekből épített Északi-sarkvidék Székesegyház (Ishavskatedralen) is itt épült meg az 1960-as években, amelynek különleges kinézete a jégtáblákat kívánta szimbolizálni (vagy az egyik közeli szigetet, erről több forrást is találtam). Ezek, egyben beletartoznak a legfőbb látnivalók közé a városban, amik közül egyet sem látogattunk meg belülről.
Az északi város sajátossága még, az éjféli nap, vagy fehér éjszaka (mint általában a hasonló földrajzi elhelyezkedésű tájak mindegyikének), ami itt május közepétől július végéig tart, vagyis a nap mindig a horizont fölött tartózkodik. S ennek inverze, mikor november végétől január közepéig a nap csak délben közelíti meg a horizontot, de elő nem merészkedik.
A város egyébként a körülötte lévő szigeteken (ez erre felé nem annyira meglepő) osztozkodik, de a térség központja Tromsøya szigetén terül el, amely alagutak és hidak révén kapcsolódik a közelben lévő Kvaløya szigethez (az ország ötödik legnagyobb szigete), és az aprócska Håkøya szigethez is.

A korzózás végén megszavaztuk, hogy az Egon nevezetű étteremlánc egyik hangulatos helyi kirendeltségében némileg csillapítjuk éhségünket, mielőtt belevágnánk a fényvadászatba.
A faburkolattal ellátott vendéglőben minden asztalon hatalmas gyertya teremtette meg az alaphangulatot, ezen felül a számunkra is megfizethető kategória is imponált. Ezúttal mindannyian valamiféle halat ettünk, különféle módon elkészítve, más-más körettel, de egyik fogás sem volt több 300 NOK-nál.

Még, épphogy csak elkezdett szürkülni, mikor már valamennyien izgatottak voltunk a színes égi jelenségek miatt. Hála a precíz idegenvezetőnknek céltudatosan indultunk a jó kis megfigyelő helyek felé, így, első megállónk Ersfjorden volt, ahol türelmesen várakoztunk az eget fürkészve, s alig egy óra telt csak el, de nem történt semmi, mármint az égen. A várakozást egy kis keksz- és kakaóvásárlással éltük túl, illetve volt szerencsénk a teliholdat és az aranyhídját jobban szemügyre venni az út széléről. A rövid kitérő alkalmával, mintha láttunk volna valamilyen fényjelenséget az égen, de leginkább fehér, tejszerű foltnak tetszett a fenomén, ettől függetlenül izgalomba hozta a társaságot, így tüstént új helyszín felé vettük az irányt, Kaldfjord irányába hajtottunk, mikor a hátsó ülésről hangos kiáltás: Petykó állj meg, itt van! Látom! Álljunk meg!... Persze azért nem ment az annyira könnyedén, de néhány méterrel később sikerült lehúzódni a buszmegállóba, ahol egy távol-keleti házaspár már bőszen dokumentálta fényképezőjével az eseményeket. Motor leállít, fények lekapcsol, közvilágítás már nincs, és akkor, ahogy a csillagos égre tekintettünk, úgy a maga pazar zöld ruhájába öltözve láthattuk Auróra istennő csodálatos, fenséges lassú hullámzását a magasban. Egyszerűen megdöbbentő, és lenyűgöző volt a látvány, ahogy betöltötte a látóteret a zöld fátyol, ami néha nagyobb területen nyújtózott el, olykor pedig egy keskeny sávba szorítkozva ragyogott fölöttünk. Bő félórányi élvezet jutott nekünk, mikor halványodni kezdett az északi fény (aurora borealis), így mi is szedtük a sátorfánkat, és tovább haladtunk.
Az aprócska Håkøya szigetére kanyarodtunk, hogy újabb vizuális élménybe lehessen részünk. Egy, a parthoz közeli résznél álltunk félre, és én meg is indultam a tenger irányába, ahonnan könnyedén lencsevégre tudtam venni a fényjátékot. Épphogy elkezdtem exponálni, mikor egy hatalmas állat jelent meg mögöttem, ami kissé kizökkentett az ámulatomból, de szerencsére csak egy békés ló volt, méghozzá egy kisebb fajta, aki barátságosan figyelte a tevékenységemet, habár néha bele piszkált az expozícióba, azért össze nem vesztünk. Néhány fotó után hazafelé vettük az irányt, mivel szertefoszlottak a fényfelhők az égen, viszont még utoljára meglátogattuk a számomra legkedvesebb nevű partot, Telegrafbukta Beach-et, ami Tromsøya szigetének déli részén található. Nagyjából  tízig várakoztunk a holdfényes ég alatt, de ekkor már kellően fáradtak voltunk az egész napos programok után, így haza tértünk a hotelbe, és álomra hajtottuk fejünket.

Nos, hogy már világossá vált az eddig sötétben tapogatódzók számára is, hogy a római hajnalistennőről elnevezett jelenség miatt érkeztünk az északi fény fővárosának is nevezett településre, így itt az ideje, hogy többet is írjak az ajánlatos tudnivalókról. Többek között, hogy a jelenség nyáron is jelen van, csak a világosság miatt nem látható szabad szemmel, és hogy Tromsøben már több mint száz éve vizsgálják és kutatják a sarki fényt. A leggyakrabban látható zöld szín (az emberi szem erre a legérzékenyebb) természetesen az oxigénnek köszönhető, a lilás elszíneződésért pedig a nitrogén atomok a felelősek. A mágneses jelenség erősségétől (vagyis a napszéltől) függően igazából bármilyen színben felbukkanhat, de nem túl gyakori alkalmak ezek. További érdekes információk bőven fellelhetők az interneten, így most nem mennék bele azok részletezésébe.

Annál inkább szót érdemel az a skandináv reggeli, ami a szálloda étkezdéjében fogadott minket másnap reggel. Nos, nem tudtam eléggé kis adagokat szedni tányéromra a sajtkülönlegességekből, hogy ne lakjak jól túl hamar. Bevallom, nem néztem eléggé aprólékosan, hogy melyik norvég sajtkuriózumot kóstoltam reggelinél, de az kétségtelen, hogy igen sokféle ízélménnyel lettem gazdagabb, bár némelyik annyira tömény volt számomra, hogy tényleg csak egy-egy kis falatot volt érdemes fogyasztani belőle csupán. Amit még szeretnék kiemelni azok a turmixok voltak, kis, egydecis pohárban szervírozva, többféle ízben: alma-dinnye-málna, ananász-gyömbér-menta-csili-alma-lime, grapefruit, joghurt-narancs, de ugyan ezen az „egészség-pulton" megtalálható volt a norvégok által majdhogynem kötelezően fogyasztott halolajjal is. S sorolhatnám még tovább a hatféle különböző kenyeret, ami melegen várta a vendégeket, vagy a gluténmentes pultot, ahol ugyan úgy kedvére válogathatott mindenki, akinek az ilyen jellegű dolgok feküdtek jobban, hogy a frissen sütött amerikai palacsintáról már ne is beszéljek…

Muszáj volt befejeznem a felsorolást, mert már csak emlékektől is rám tört az éhség. A bőséges energiabevitelt követően Kvaloya fele vettük az irányt szarvasokat nézni, majd a hegyeken keresztül átmentünk Belvik kikötő faluba is. Szerencsések voltunk ismét, mivel egy rénszarvas család éppen a közelben reggelizett, és barátságos állatok nem zavartatták magukat a közelségünk miatt sem. Mielőtt megálltunk volna, hogy jobba szemügyre vegyük őket, egy másik, kisebb csorda vonult át békésen az úton, szintén nem messze tőlünk.
Úgy gondolom, itt érdemes néhány szót szólni az agancsos állatok gazdáiról is, vagyis a számikról, másképp a lappokról, akikhez törvényesen is tartoznak a rénszarvasok, hiszen ez a foglalkozásunk is, réntartók. Ez a népcsoport Lappföldön él, de nem alkotnak önálló államot, vagyis Norvégia, Svédország, Finnország és Oroszország északi régióban szétszórva élnek manapság már főleg házakban, a régi, nomád sátrak helyett. A túránk során hozzájuk nem látogattunk el, de természetesen ez is egy kirándulási opció lehet az itt tartózkodók számára (lehet agancsost etetni, vagy kutyaszánnal közlekedni, meg népdalokat hallgatni...).
Az állati élményeket követően eljutottunk végre a Skulsfjord partjára, ahol a nem túl forgalmas szombat reggeli kompot is láttuk megérkezni, és egy klasszikus, piros színű halászkunyhót is egészen közelről vizsgálhattunk meg,  majd egyenesen visszaindultunk, és Dél felé vettük az irányt az E8-as autóúton, ahol elértük az országban engedélyezett maximális utazási sebességet is, vagyis a 90 km/h-t. A Ramfjorden keresztül egészén Nordkjosbotn-ig utaztunk, menet közben olykor-olykor redukáltuk a szédületes tempót, hogy jobban elmerüljünk a lélegzetelállító látványban, ami körülvett minket. A víz kristály tiszta tükrében vidáman kacsintottak vissza ránk a hófödte hegyóriások, amelyek fenségesen őrzik a vidéket évezredek óta. Nem lehetett betelni a látvánnyal!
Nordkjosbotntól egyébként nem messze található a norvég-svéd-finn hármas határ, amit egy határkő is jelöl, a hármas-határkövet egész egyszerűen Kolmen valtakunnan rajapyykki-nek nevezik…
Némi forró ital, pihenés az egyik benzinkúton, s hátat fordítunk a Balsfjord-nak, ami a haza vezető úton is igen impozáns volt, így nem volt unalmasnak mondható az utazás egyáltalán.

Egy kis pihenés a szobánkban, majd pedig indulás a helyi „Karib-tengerhez”, az alig negyven kilométerre fekvő Sommarøy halászfaluba. A szigeten körülbelül 300-an laknak, de található itt egy szálloda, mivel ennek ellenére igen kedvelt kirándulóhely mind a helyiek, mind a külföldiek számára. Az karibi elnevezés pedig a fehér homokos tengerpartnak köszönhető főként, illetve annak, hogy nyaranta, meg úgy általában is sokkal melegebb az idő erre felé, köszönhetően a Golf-áramlatnak. Ezeken felül pedig kiváló helyszín a fényvadászatra, nemhiába jöttünk ide (sem)! Ismét korábban érkeztünk, még naplementekor, így volt szerencsénk felfedezni a tengerpartot világosban is, és a narancsszínűre festett égbolt szépségében is elmerenghettünk. Eztán, mivel a helyi kocsma már hatkor bezárt a hotelnek az előterében vettünk egy kis halvacsorát, illetve várakoztunk a teljes sötétség bekövetkeztéig. A recepciós nagyon készséges volt, így korlátlanul fogyaszthattunk kávét meg teát is a hallban, illetve elárulta, hogy az elmúlt négy éjszaka mindig volt fény az égen, így jók a kilátásaink most is. Sajnálatos módon nincs nagyon recept arra vonatkozóan, hogy mikor lehet (jobban) látni az északi fényt, csupán a legtöbb, amit meg lehet tenni, hogy kerülni kell a fényszennyezést amennyire lehet, és persze a felhőtlen égbolt sem hátrány. Ezeken felül ugyan az a szabály érvényes a sarki fény megpillantására, mint amilyen könnyen lehet rénszarvast vagy jávorszarvast látni a vidéken: bárhol, bármikor. Hiába voltunk (fizetős!) alkalmazássokkal is felszerelve, vagy figyeltünk az űrkutatással foglalkozó honlapokat, egyik sem mutatkozott megbízhatónak. Amit, mi rövid tapasztalataink alapján meg tudtunk állapítani, hogy durván 8 óra után kezdődött a jelenség, és majdnem 11 óráig aktív is volt.
A szállodában kaptunk egy térképet is, amin be voltak jelölve a fényképezésre alkalmas helyszínek, meg az egyéb látnivalók, de mi csak úgy találomra kiválasztottunk két partszakaszt, ahol kevesebb volt a mesterséges fény, s odalátogattunk. Az első helyszínen is feltűnt némileg zöld „ködfoltok” formájában Aurora, de ezek csupán a kezdőlépései voltak az éjjeli táncnak. Néhány percnyi vezetést követően egy másik, ígéretesebb helyen hagytuk az autót, ahol a vízpart közelében megmutatta igazi báját a zöld hölgy, és hosszúkás nyúlványaival áthidalta az egész látómezőt a tiszta égbolton. Egy, vagy talán több csoport is volt a közelben, akiknek a vezetője egy magyar fiú volt egyébként, s tavaly az egyik fotója szerepelt az öt legjobb sarki fénykép között, gratulálunk Neki innen is! Rövid beszélgetés után kiderült, hogy előző éjjel, tizenegy körül még lilás árnyalatokat is lehetett látni, de akkor mi már valószínűleg aludtunk, így, utólag már nem is biztos, hogy meg kellett volna ezt tudnunk. Ez azonban nem devalválta az aktuális látványosságot egyáltalán, sőt a tengerben úszkáló, szintén zöld színű apró világító algák látványa még meg is spékelte az itteni kirándulásunkat! Aztán, ahogy előző este, úgy most is, egy idő után némileg csillapodott a töltött protonok energialeadása a magnetoszférában, így mi is úgy döntöttünk, hogy visszaindulunk szállásunkra. Útközben még két alkalommal megálltunk egy-egy rövid szemlélődés erejéig, de a jeges szél hamar tovább haladásra buzdított minket.

Vasárnap reggel kicsit tovább aludtunk, kényelmesebben reggeliztünk, mert már „mindent” láttunk. Mégis, volt még időnk bőven az este hat órás gépindulásig, így elmentünk újra szarvasokat nézni, a már jól bevált útvonalon, s most is eredményesek voltunk, habár ugyanaz a család legelészett az útmentén ismét. Volt, akit elszomorított ez a tudat, de azért néhány képkockát így is megért a látvány. Aztán haladtunk tova a 863-as úton Észak felé, olykor meg-megállva, bóklászva, és gyönyörködve a tájban. Majd, egy pont után visszafordultunk, és újra a város középpontja felé vettük az irányt. Megnéztük a helyi síugrósáncot és annak környékét, illetve a part mentén elsétáltunk a Polária Múzeumig, illetve megtekintettük a mellette horgonyzó MS Polstjerna (Északi Csillag) halászhajót is, ami az elmúlt évszázadban jelentősen hozzájárult a sarkvidék felderítéséhez. A múzeumnak csak a boltjáig merészkedtünk, a hajtót pedig csak kívülről vettük szemügyre. Aztán persze, ha már itt voltunk, akkor leróttuk tiszteletünket Roald Engelbregt Gravning Amundsen szobránál is, aki természetesen – mint megannyi más felfedező – Tromsø városából indult az akkor még felfedezetlen Északnyugati átjáró, na meg az északi pólus felé.

Aztán szépen, komótosan a reptérre igyekeztünk, hogy hátunk mögött hagyjuk ezt az elbűvölő vidéket. Még reménykedtünk, hogy talán a repülőgép ablakából láthatunk némi fényjátékot, de ez csak hiú ábránd maradt.

Késő este volt mire ágyba kerültünk, s hétfőn reggel nekünk volt még szűk négy óránk, hogy valamit megnézzünk Oslo látványosságaiból. Végül a Sikoly lett a befutó, és a Munch Múzeum. A kis méretű múzeumba elég komoly biztonsági ellenőrzés után lehet csak bejutni, de talán nem is csoda, hiszen egyszer már eltűnt innen a világhíres festmény, a Skrik, eredetileg a Természet sikolya, vagy kilátása, ha úgy tetszik. A norvég expresszionista egész életművét a városra hagyományozta, viszont ebből az itteni vendég nem sokat tapasztal sajnos (talán majd az új helyszínen), mivel a fő kép mellett, még közel tucatnyi másik festmény látható a falakon egy nagy teremben, és a szomszéd szobában főképp tájképek ékesítik a falakat, más általam nem ismert festők jóvoltából; és nagyjából ennyiben ki is merült az egész múzeum. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy a bejárat melletti kávézó és bolt nagyobb teret kapott, mint maga a múzeum.

Az időnkbe már nem fért bele a Fram Múzeum, sem a Viking Hajók Múzeuma, sem pedig a Vigeland park, sőt még a Nemzeti Galéria sem, de még lehetne sorolni a látványosságokat, amikre nem jutott idő, viszont az Akersus erőd udvarában tettünk még egy sétát, mielőtt búcsút intettünk az Oslo –fjord csodás miliőjének.

Fjord: mély, gleccser vájta tengeröböl, amelyet hegyek, sziklafalak vesznek körül, és hosszasan benyúlik a szárazföldbe. A tudomány a norvég nyelvből vette át ezt a szót, és azt jelenti, hogy ahol az ember átjut, vagyis, ahol annak idején a kompok keresztül tudtak menni.

Zárszó helyett következzen a történelmi áttekintés. Röviden itt.

Úgy döntöttem, mire eljutottam a kirándulásunk végére, hogy nem érdemes már túl sok helyet áldozni a történelmi háttérnek, nem mintha nem volna érdekes, csak sajnos nem jutottunk el annyi olyan helyre, amihez igazán tudnám kötni a történelmi tényeket. Ennek a kirándulásnak a természetanya csodálata volt a legfőbb célja, és úgy érzem, hogy annak pedig kellő mennyiségű karaktert áldoztam már így is. A továbbiakban pedig beszéljenek a képek helyettem.

Ha det Norge!

Képgaléria . . . .

 

A bejegyzés trackback címe:

https://pez-potyi.blog.hu/api/trackback/id/tr1115291514

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása