Olaszország északi részén található Paganella-Brenta, amely közkedvelt a téli sport szerelmesei számára (is). Először jártam itt, s először próbáltam a síelést is, így csupa új élménnyel gazdagodtam.

Vasárnap este, fél tíz. Csörög a telefon. Miki. Kéne egy kis segítség síléceket pakolni, alszok-e már? Bőven belefér, még sehol sem vagyok az összepakolással (sem), de persze segítek. A léceket waxolás után kellett újra felsorakoztatni, lepakolni a pincébe, aztán méretre állítani. Úgy hittem, hogy a negyedórás művelettel megvagyunk, s aztán tűzhetek vissza a koliba pakolni, pihenni. Nem, nem! Mindegyik síbakancshoz külön kell állítani a síkötést. Ez a gyakorlott síelőknek nem újdonság, de számomra ez nem volt magától értetődő. Kétféle szituáció adódott, az egyik, mikor könnyedén lehetett állítani az első és a hátsó részt. A másik, mikor az Istenért sem akart elmozdulni, esetleg pontosan (vagy a közelben) megállni; így volt mikor percen belül kész lett egy pár léc, de volt, mikor tíz percig is eltartott egynémely kötés beállítása. Lényeg a lényeg, hogy ezt követően pakoltam csak be, és készültem elő; tehát éjjel 2 magasságában tértem nyugovóra, aztán három órával később kelés. Frissen, üdén.

Mire leértem a nem rég ott hagyott raktárba, már egy tucat kínai a gurulós bőröndjén gubbasztott, s nyomkodta a telefonját. Ekkor még pontosak voltak! : ) Szóval folytatódott az este elkezdett művelet, mert a felmentő sereg nem jött hajnalok hajnalán, s az éjjeli manók sem készítették el helyettünk a kötéseket. Ezzel még nagyjából időben is voltunk, de a busz csak jóval később érkezett a vártnál, így némi csúszással vágtunk bele a ’Paganella tripbe’. Az út sima volt, Veszprémig. Itt sor került egy buszsofőr cserére, és a 8-as számú úton haladtunk Ausztria felé, Rábafüzesig, ahol újabb pihenő következett, s a fáradt izmok nyújtása.

Átérve a határon egyre másra kárpótolt a táj szépsége, a csodás hegyek, völgyek, tavak. Az osztrák szakaszon egész jól haladtunk, egy darabig, míg autópályán száguldtunk, de bármennyire is volt gyakorlott sofőrünk, volt egy nagyjából száz kilométeres szakasz, amelyet kacskaringós, forgalmas hegyes, völgyes úton kellett megtennünk, közel az olasz határhoz. Ez nem annyira volt belekalkulálva a menetidőbe, ráadásul a kínaiak is mindig annyit ettek a pihenőknél, hogy kicsúsztunk a „hivatalos” menetidőből. Jaj-jaj! Szerencsére buszverzérigazgatóúr tökös volt, és lenyomta egybe az utat. Ez úton is köszönet Neki a hősies teljesítményért!

Este kilenc órára, a vacsorára már megérkeztünk a Hotel Fontanellába, ahol Alfredo, az érzelmektől mentes, kopasz, szemüveges, zömök tulaj várt minket, Máriával az olasz-magyar közvetítővel, és Katerinával a bájos lengyel pincérlánnyal karöltve. Krémleves, tészta, hús, puding. Első osztályú, elégséges vacsora. Hozzá kell tennem, hogy később is ez volt a menü, mármint négy fogás: leves, tészta (carbonara, bolognai, pizza többek között), hús, különböző módon elkészítve, körettel, és valamilyen desszert (az utolsó esti Tiramisu-t különösen kiemelném!). Aztán mivel Ani szülinapja volt, de a buszon nem volt túl nagy lehetőség az ünneplésre, így a korai alvást megelőzte egy kis som pálinka, illetve pár sör, és fülhúzás nem volt.

Reggel ragyogó napsütés, „lakosztályunk” a Molveno-tóra nézett, és valami elképesztően gyönyörű látványt nyújtott, ahogy az álmos napsugarak percről percre festik narancssárgára a hófödte csúcsokat, amelyek a tavat és a környéket szegélyezték. Percekig bámultam a vidéket, és a tó nyugodt, méregzöld felszínét. A káprázatos élményből Balázs rázott fel: „Na, Píít, menjünk reggelizni!” Rendben, bólintottam, a földszinten svédasztalos reggeli várt minket. Ennek leírását különösen nem ragoznám, minden volt, ami ilyenkor szokott, csupán főtt, sült dolgok nem (tehát virsli, rántotta), de például főtt tojás minden reggel akadt. Szóval a kellő mennyiségű kalóriabevitelt követően, a síeléshez szükséges eszközök, ruhák felöltése következett. Indulás! A buszon a bérlet és biztosítását kiosztása. Természetesen mindenki felnőtt, de persze volt, aki a buszon felejtette leszállást követően… /Szerencséjére volt már első nap! egy betegünk, így volt pont egy pótkártya/. A felvonóval ismerkedés után, nagyjából 1000 méteren volt az első (újra) találkozó. A kezdők (majdnem mindenki) lépésről lépésre tanulták Markovics tanárnőtől a trükköket, aki ugyan nem beszélt angolul, de nyugtatta az a tudat, hogy a kínaiak sem. S ahhoz képest egészen jól teljesített, sőt, kiválóan!

Lépegettem én is az emelkedőn, aztán próbáltam megállni, fékezni. HÓEKE, HÓEKE! Jött az instrukció, folyamat, a háttérből, de nem vettem túl komolyan. Na, ez szépen lassan ment már, aztán kanyarodás. Na, ez végképp nem úgy ment, mint ahogy elmondták. Megmondom őszintén, már emlékezni sem emlékszem az instrukciókra, de hogy nekem az egyáltalán nem működött, az tuti. Egyszer csak a semmiből megjelent Ani, hogy, „na próbáljuk ki a lejtőt”. Gondoltam magamban, ha már ilyen messzire eltávolodtam a tengerszinttől, akkor nyilván ki kell használni a lehetőséget. Hamar felértünk a domb tetejére, innen irigykedve pillantottam a sok gyerkőcre, akik bámulatos technikával, és gyorsasággal siklottak jobbról balra. Egy másodpercre elgondolkodtam, megrémültem, kétségbeestem az alattam elterülő lejtő látván, de aztán úgy döntöttem, hogy nem agonizálok, hanem csupán nekiveselkedek, lesz, ami lesz. Rengeteget estem. Itt kezdődött. Aztán fokról fokra belejöttem. Na, egy pár ismétlést követően viszont következett a hüttézés. Miki csak az udvariasság kedvéért tette fel a kérdést, hogy mit hozzon, de fejben már rég eldöntötte, hogy ki mit fog inni, csak a számok változtak. Volt választási lehetőség, hogy williams grappe-t, vagy bombardino-t ittál a sör mellé. Természetesen mindent meg kellett kóstolni. Közben az időjárás tartotta magát, tehát egy-két fok, szikrázó napsütés, de sajnos hó csupán a pályákon. Ez, lehet, hogy volt, akinek kedvét szegte, engem nem zavart túlzottan. Szóval a brazil diákok mesélik élményeiket, megy a jóízű csevej, napfürdő, olasz best of válogatás a hangszórókból, malátalé ízelgetés, remek élmény! Mindeközben 100 méterre tőlünk Markovics tanárnő küzd a kínaiakkal, hogy: HÓ – E - KE! Szépen, szótagolva, artikuláltan, magyarul. A kínaiak értik! Persze hozzátartozik a történethez, hogy voltak kiesők. Tehát, néhány leányzó már nagyjából 15 perc után a pálya szélére vonult, s inkább az okos telefon kötötte le figyelmét, mint a hófödte lankák. Van ilyen.

Nekem a keddi csúcsot az jelentette, hogy egyszer lesiklottam a legközelebb eső piros pályán, illetve szintén egy ilyen színjelzésűn, nap végén a buszhoz. Először nem igazán bíztam magamban, de végül simább volt, mint gondoltam. Aztán éjjel nem tudtam az oldalamra feküdni.

Ebből is következett, hogy a szerdai napot kihagytam. Reggeli után még egy kis ejtőzés, majd pedig tételek tanulása, kidolgozása a földszinten. Természetesen sokat gondoltam a pályán küzdő csapatra, de a felnőttképzés történelme és főbb funkciói voltak, amik kitöltötték a napom nagy részét. Ezt egészen három óráig bírtam, utána megindultam gyalogszerrel a tópart irányába, mikor pedig ott jártam, tovább a víz mentén. Volt ahol apróbb, kavicsos talajon tudtam gyorsan haladni, másutt pedig sziklásabb, nehezebb felszín fogadott. Volt szerencsém útközben egy vízeséshez is, amely különösen lenyűgözött, s innentől a tópart is megváltozott. Sziklásabbá, meredekebbé vált, ez egészen odáig fokozódott, hogy egy sziklafal állt már csupán ki a vízből. Ezen a ponton nem volt mit tennem, felfelé, az erdő felé kellett vennem az irányt, s visszafordulni. Nehogy aztán, véletlenül a vacsoráról lemaradjak! A túrázásom körülbelül két és félórán keresztül tartott, de a látvány és az élmény lenyűgöző! A tó körbe, egyébként kilenc kilométer az útjelző táblák alapján, a normál, turistaúton. A túrázás után vacsora, majd pedig kártyázás, csocsózás a közösségi helyiségben, beszélgetés, ejtőzés. A harmadik nap már a hegycsúcsig is felmerészkedtem, s innen szálltunk alá. Az „alaptábor” szintje is megemelkedett, így máshol volt a találkozás a lesiklásokat követően. De a felállás ugyan az, mint az előzőekben, annyi különbséggel, hogy itt nem volt gyümölcs a grappéhoz. : (

A csütörtöki napon már nem voltak hozzánk kegyesek az égiek, szemerkélő esőre ébredtünk. Ez ugyan azt jelentette, hogy pár száz méterrel fölöttünk havazik, de igen enyhe volt az idő, és sajnos ködös is. Azért megpróbáltuk a síelést, de csak délig tartott a lendület. Hiába, így nem olyan nagy élmény. A korai visszatérésnek az eredménye: pihenés, relaxálás. Illetve, mivel egy újabb szülinap volt aktuális, kínai részről, így meglátogattunk egy cukrászdát is. Kétféle torta, aprósütemény, és egy kis olasz fagyi (csoki, sztracsatella) Isteni élmény! A vacsorát követően mindezek ízlelgetése következett. Természetesen úgy, hogy aznap volt – számomra mindenképp – a legfinomabb és legbőségesebb vacsora is tálalva. Milánói sertésborda, és a már emlegetett tiramisu…

Egy csodás kirándulás, méltó megkoronázása volt ez, úgy gondolom. Másnap reggelinél ülve dőlt el, hogy kimarad az utolsó lehetőség a síelésre. Az időjárási viszonyok nem változtak, így nem lett volna sok értelme nekirugaszkodni. Ez helyett egy kis városnézésre került sor a hazautazás közben. Bolzano városában álltunk meg két órára, ahol többek között a legősibb, ősembert, az 5300 éves Ötzi-t lehetett megtekintetni. A csapat egy része kíváncsi volt a jeges látványra, jómagam azonban inkább a sétálást, nézelődést választottam. Mint később kiderült jó döntés volt, mivel mumifikálódott barátunk természetesen nem volt kiállítva, csak a ruhái, illetve virtuálisan lehetett szemügyre venni az alakot – az elmesélések alapján. Viszont a középkori város, ahol németül legalább olyan jól beszélnek, mint olaszul csodás! Pezsgő, szűk utcák, piacok, borozgató fiatalok (péntek délután), középkori épületek.

Miután mindenki visszatalált a buszhoz, jött a nagy lélegzetvétel, s indulás haza! Ennél a résznél már nem szeretnék semmit kiemelni, részletezni, csupán megköszönni a lehetőséget mindenkinek, akinek köszönhetően ilyen impressziókkal lettem gazdagabb! Kiváló utazás volt! Köszönjük!

További fotók...

A papíros jegyzetek után lévő képekért külön köszönet jár az alábbi személyeknek:

- Török Anna
- Sági Balázs
- Ziyuan Wang

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.