Mikor először hallottam az eseményről nem nagyon hozott lázba a dolog, viszont, hogy eljuthassak az Álomvölgyben lévő meditációs központba, az már annál inkább. Maga a program is izgalmasnak bizonyult, bár tényleg nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget neki a kezdetekben. Aztán, ahogy egyre többet tudtam meg a labirintusokról, úgy vártam jobban és jobban a pillanatot, hogy ráléphessek erre a különös útra.

A kora délutáni órákban kezdett gyülekezni a tömeg az aranykori „bárka” földszinti előadótermébe, ahová majd’ mindenki hozott valami nassolni valót. Volt itt friss gyümölcs, édes- és sóskeksz, no meg egyéb ropogtatni való is bőségesen.
Miután mindenki elfoglalta ülőhelyét kezdetét vette az alapismeretekkel tűzdelt prezentáció, Balogh Béla tolmácsolásában. Az érdekes előadásnak köszönhetően kicsit jobban megismerkedhettünk a labirintusok világával és funkciójával egyaránt. Ezt követően pedig röviden bemutatkoztak a jelenlévők is, akik az ország különböző pontjairól látogattak el csupán a program miatt. A folytatásban Arató Mónika mesélt az ősi időkről, legendákról, amelyek közelebb vittek a labirintus misztikus formájának a megértéséhez.

 A labirintusjárásnak és magának a labirintusnak a múltja több ezer évre nyúlik vissza, amely egyesek szerint az ősi egyiptomi időkben kezdődhetett, de találunk a világ minden szegletében példákat erre a különleges építményre, amelyek akár 3-5000 évnél is régebbiek is lehetnek. Véleményem szerint ez a forma(tervezés) volt meghatározó már Atlantisz építése során is, ahol tudatszinteknek megfelelően osztották fel a rendelkezésre álló területet.
Mindenesetre a szó eredete egyiptomi és görög múltra tekint vissza, ahol az első esetben annyit tesz, hogy a Tóparit Templom (Lope-ro-hunit), amely a Kairótól délre található havarai halotti templomra utal, amely a szomszédságban álló piramissal egy egész labirintus-komplexumot alkot, amiről Hérodotosz és Diodorus Siculus is említést tesz. Ez egyébként III. Amenemhat fáraó temetkezési temploma is egyben.
A görög labyrinthos/labürinthosz szavak, amely kétélű harci baltát, és szobákból, átláthatatlan folyosókból álló építményt is jelentenek, már ismerősebben csengenek számunkra is. Nyilván a krétai Minósz király legendája és az itt megjelenő alakok nem szorulnak nagyon bemutatásra. Ugyanakkor az ókori szerzők említenek még ebből az időből labirintust Lemnosz (Limnosz) szigetén és Máltán is. Aztán nem kell messzire menni, hogy a Római birodalomban is felleljük ezt a mintázatot házak falán vagy villák padlóján kisebb-nagyobb kivitelben. De találunk bőven példát a régmúltból Európai északibb részén is a skandináv országokban, de a brit szigeteken sem ritka jelenség (Newgrange – Írország, Cornwall, Glastonbury – Anglia).
A középkorból és az újkorból is maradt ránk bőven ilyen emlék, sőt az olasz és francia katedrálisok több mint egynegyedében található labirintus, de Spanyolországban vagy Angilában is fellelhető ilyen „szent út” (az egyik leghíresebb, kétség kívül a chartres-i katedrális padlómozaikja). Ezeket sok esetben Jeruzsálemi útnak nevezték, amely a zarándokutat szimbolizálja, Krisztus útját, a lélek utazását és megtisztulását jelentette; a középpontban lévő minta a hatszirmú rózsát testesíti meg, amely lehet a Szentlélek is vagy – mint a rózsa – az üdvözlés szimbóluma.
Később a magasztos út díszítőelemmé vagy talizmánná silányult és a szépség iránti vágyakozás tette divatossá a labirintusokat, amelyeknek különböző változatai jelentek meg a 16-17. században. Az „építőelemek” bokrok, cserjék, virágágyások voltak, és a klasszikus mintázatokat is sok helyen felváltották a kacifántos, bonyolult formák. Ilyen híres gyep- vagy sövénylabirintusok elsőként London dél-nyugati részén található Hampton Courtban illetve kicsivel később Versailles-ban készítettek, de Olaszországban mai napig megcsodálhatjuk a Padovától nem messze található Villa Pisani kertjében és a veronai Palazzo Giusti palota udvarán elterülő csodálatos sövénylabirintus.

Fontosnak tartom elmondani, hogy a labirintus nem egyenlő az útvesztővel, annak ellenére, hogy sokszor szinonimaként használják. Az útvesztők általában középpont nélküli, kanyargós, sokszor zsákutcákban torkolló szövevényes utak összessége, míg a labirintus egyutú amelyen végighaladva eljutunk annak középpontjába, majd ugyanazon az ösvényen ki is jutunk belőle, legyen az bármennyire is kanyargós vagy kacifántos, nem lehet benne elveszni.

A labirintusbéli „utazás” metaforája megjelenik több korabeli történetben, mint az alvilágba való leszállás szimbóluma, így Gilgames hőskölteményében (vagy néhány generációval korábbról Innin alvilágjárása; az akkád változatban Istár). De hasonló történetek maradtak ránk az egyiptomi, indiai, tibeti és maja kultúrákból is, és persze a már említett görögöket is újra felbukkannak (a krétai mondakörön túl, nem szabad elfeledkeznünk Orpheuszról és Herkulesről sem, akik ténylegesen megjárták az alvilágot).

Nem véletlenül nyúlik vissza ez a csigavonal ilyen messzire a múltba, ugyanis az emberiség, szakrális beavatásként is használja a labirintusokat. Ez egy sétáló meditáció, ahol a tudatalattiban lévő, mélyen meghúzódó képzetek a felszínre törnek, a légzés lelassul, az elme kitisztul, egy új tapasztalat bontakozik ki a séta folyamában. Az eltévedés és a kanyargós út érzése a félelmeket, kétségeket is felerősíti, viszont, ahogy egyre közelebbre jutunk a középponthoz, úgy válik a megtett út bölcsessége tapasztalattá, és biztosít tisztább látást, új nézőpontot. A kifelé vezető út a jövőbe visz, amelyet már bátorsággal töltekezve, magabiztosan, rendezetten járhatunk végig.

A 2020-ban készült álomvölgyi labirintus a chartres-i székesegyház mintájára épült. A 11 körös labirintus tizenkettedik köre a hatszirmú rózsa, a tizenharmadik pedig a középpont. Mind a hat sziromnak külön jelentése és jelentősége van. A 11 körös labirintus a legkisebb területen megtehető leghosszabb út, a fejedtől a szívedig...

Sok új, és érdekes információval lettünk gazdagabbak, míg elérkeztünk oda, hogy az első lépést megtegyük ezen a kanyargós úton. Ezen a kora őszi délutánon verőfényes napsütésben volt szerencsénk gyönyörködni a Pilis fenséges szépségében, és ugyanilyen szépség öntötte el testünket és lelkünket, ahogy araszoltunk a kavicsos úton a középpont felé. Mindenki más-más tempóban és tudatállapotban járta az útját, volt aki meg-megállt, elmélázott, majd tova indult. Mások határozottan, célratörően mentek előre a saját gondolataikba merülve.
A nap lassan leereszkedett a dombok mögé és bársonyos félhomály nyújtózkodott végig az Álomvölgyön, mikorra az utolsó labirintusjáró is végére ért a több mint 500 méteren át tartó barangolásának. A megtett út hossza nem jelentős számokban kifejezve, de a nem látható világban ezek a léptek sok tapasztalattal gazdagították a szellemet.
A nap végén közös meditációba merülve adtunk hálát a történtekért és ez a rítus foglalta keretbe az itt történteket is.

Biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, mikor sétálva meditáltam. Hálás vagyok ezért a lehetőségért, és szinte biztos vagyok, hogy a jövőben a labirintusjárásra vállalkozók száma is növekedni fog, mint ahogy egyre többen ébrednek rá, hogy az életükben felmerülő problémák nem mindig a megszokott módon kerülnek megoldásra. Ha valaki közelebb szeretni kerülni önmagához, vagy egy aktuális gond megoldásához, de nem tudja, hogy merre is induljon, annak is alternatíva lehet végig járni egy labirintust. Hiszen tudjuk, hogy sokszor ott van a megoldás a szemünk előtt, csak nem látjuk a fától az erdőt.

Kitekintő:

Nagyszerű Pinterest képgyűjtemény mindenféle labirintusról.

Egy némileg részletgazdagabb írás a Kagylókürt honlapon.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.