Ezúttal a keleti partvidéket választottuk, hogy a forró angliai nyarat egy kis felfrissüléssel törjük meg. Az ötletet, hogy Margate városát látogassuk meg az egyik kedves munkatársamtól kaptam, mivel nemrég járt ő is ott.
A korábbiakhoz képeset, most időben indultunk, és érkeztünk; na meg szerencsére ez a part kicsit közelebb is van Londonhoz (kb. 90 mérföld), így nagyjából két órás autóút alatt eljutottunk a homokos tengerparttal megáldott településre. A helység egyébként Kent megyéhez, és azon belül Thanet kerülethez tartozik, és az első írásos feljegyzések a 13. század közepéről származnak. Meglepő módon jelentős a halászat, és természetesen a turizmus, amely a 17. századtól kezdett fellendülni igazán, főleg aztán, hogy vasút kötötte össze Londonnal. A pályaudvar kevesebb, mint tíz perc sétányira található a tengertől.
Ennél részletesebb kitérőt most nem is szentelnék a város történelmének, helyette inkább elárulom, hogy mindenképp érdemes az egésznapos parkolást 5 Fontért ajánló parkolót igénybe venni, mivel másutt, a városközponthoz közelebb fele ennyiért csupán félórát lehet tartózkodni – mint, ahogy tapasztaltuk helyismeret hiányában. A belváros egyébként tartogat néhány szép épületet, amelyeknek a java a 18.-ik és a 19.-ik században épült, és kisebb-nagyobb parkok is színesítik a város összképét. A part mentén hangulatos, kisvárosias jellegű üzletek sorakoznak, a centrumban pedig egy sétálóutca nyújtózik el, amelyet üzletek szegélyeznek mindkét oldalt. A gyors körbetekintést követően választottuk az egésznapos parkolót, amely a már említett állomástól nem messze található a vidámpark szomszédságában.
Innen, gyalog indultunk neki a városnak, és egészen a kagylóbarlangig bandukoltunk (Shell Grotto), ami talán a legnagyobb helyi nevezetesség. A barlangot 1835-ben fedezték fel, és három évvel később megnyitotta kapuit a helyi látványosság. (A területet gyorsan megvásárolta James Newlove, a felfedező; pontosabban a fia volt, aki rátalált a barlangra...) Maga a földalatti konstrukció nem egy lélegzetelállító alkotás, viszont az a tudat, hogy az ott található mintákat valaki, vagy valakik több mint 4, 6 millió kagyló-, és csigaházból, na meg egyéb tenger által partra vetett természeti kincsből alkotta meg, az már azért lenyűgöző. A falakon az egyszerű geometriai-, és virágminták mellett fellelhető sematikus emberfigurák, és szívformák is. Nehéz ezt így szavakba önteni, mivel a tér szűkössége, és a minimális fényhatás miatt kevéssé rajzolódik ki egyértelműen a falakon látható „történet”. Miután leereszkedtünk néhány lépcsőn, egy körfolyosón haladunk végig, ami egy kupolás helyiségben végződik, a kupola csúcsa lyukas, így közvetlenül az égre pillanthatunk egy nagyjából 20-30(?) cm átmérőjű nyíláson keresztül. Innen tovább haladva eljutunk az építmény legnagyobb „terméig”, ami nagyjából 20 nm-es lehet. Mintha valamilyen szentély lenne. De nem tudhatjuk, mint ahogy azt sem, hogy mikor épült ez a barlang, és milyen céllal. Több teória is létezik, amely szerint a Keresztes Lovagok, vagy a rómaiak építhették, esetleg a középkorban keletkezett, vagy, vagy… Nem bocsátkoztunk mélyebb okfejtésbe, elismeréssel, és áhítattal adóztunk az művészeti alkotás előtt, és persze kicsit elidőztünk a hangulatos kis üzletben is. Innen, egy másik, régmúltra visszatekintő épület irányába vettük az irányt, a helyi Tudor házat közelítettük meg, amely a legöregebb a vidéken, és hagyományos kinézetét kívül, belül megtartotta. Sajnos, mi csupán kintről csodálhattuk meg, mert épp zárva volt, habár a helyi gondnok, kertész ott tevékenykedett, és az sem hatotta meg, hogy milyen messziről jöttünk. Meg kell értenünk – mondta – hogy erre is időt kell szánni – mutatott a gazos kertre, amit előtte ímmel-ámmal gyomtalanított. Mi pedig természetesen tudomásul vettük, bár aztán jót nevettünk az egészen, mivel a múzeum hetente három napot van nyitva, három órán át, és azért a munkatempó sem volt túl feszes, hogy finoman fogalmazzak, sebaj, több is veszett…
Innét, a régi városházatérre jutottunk, amelyet szűk utcácskák öveznek, és itt található a városi múzeum is, de erre annyira nem voltunk kíváncsiak. Viszont nem elhanyagolható tény, hogy a városháza egyik melléképülete egy pub, illetve ezzel átellenben, egy másik hasonló italkimérő egység található. Ha nem is Tudor kora béliek, de szemmel láthatóan már egy ideje jól megélnek egymás mellett.
Visszasétáltunk az autóig, és felkészültünk a strandolásra, ami ezúttal kevesebb fürdést tartalmazott, lévén, hogy ezt megelőzően egy kissé lehűlt az idő, és esett is, szóval a víz maximum 20 fokos lehetett. Persze azért felfrissítettük magunkat, de inkább csak a napon elterülve élveztük a csodás kék ég látványát, na és persze a sirályok táncát.
Végül egy kis kitérő a vidámparkba, ha már itt jártunk. Mint megannyi más tengerparti településen, itt is nagy divatja van vidámparknak, amely itt a 19.-ik századtól üzemel Be nem mentünk, mert ez maximum 12 éves korosztályig nyújt élvezetet – szerény véleményem szerint – de azért jót mosolyogtunk a búcsúhangulaton. Mielőtt hatát fordítottunk volna a városközpontnak még egy szükségkitérőt tettünk az egyik helyi pubba, ami a Mechanikus Elefánt névre kereszteltek, ami egy korabeli cirkuszi mutatvány volt, s igen népszerű volt, főleg a gyerekek körében.
Az egynapos nyaralásunk utolsó állomása Kingsgate öböl, és az ott található kastély meglátogatása volt, amely talán Anglia lekeletibb része is egyben. A fehér mészkősziklákkal övezett homokos part mindenképp megéri a kitérőt; számomra ez volt a csúcspontja a kirándulásnak. Egyébként a partvidéket szokták Dover végtagjának is nevezni, amely a látottak alapján érthetővé vált immár. A kastély sajnos magántulajdonban van, így csak kintről lehet megcsodálni, de partra le lehet menni, és egy kellemeset sétálni a homokos parton, ahol fel lehet fedezni néhány természetes barlangnyílást is, a távolban pedig szélmalmok tucatjait fedezheti fel az erre látogató. A parton tengeri hínár kupacokba botlottunk, amit az apály hagyott hátra, és ezzel együtt néhány medúzatetemre is felfigyeltünk. A napot Digby kapitány éttermében zártuk, ami az első ilyen jellegű építmény volt a vidéken, és az első vártulajdonos, az öreg Lord Holland építette még a 18.-ik században, hogy lakomákat tartson a vendégei számára, és egyben átmeneti szállást is biztosítson. A hely, a későbbiek folyamán kissé átalakult, de többnyire megtartotta korabeli elrendezését és kinézetét is.
Ahogy a nap lassan megközelítette a horizontot, úgy mi is Nyugat fele vettük az irányt, hogy hátunk mögött hagyjuk ezt a kedves települést, és annak partvidékét. Úgy gondolom, hogy bármelyik meleg nyári napon jó döntés idelátogatni, és egy kicsit korzózni a vízparton, vagy egy italt szürcsölgetni a közelben lévő teraszon. Aki pedig kulturális kirándulást tervez, az is találhat kedvére való csemegét.
Köszönjük Margate!
Még több fotó . . .
