Április 15, hajnali két óra: a szobatársak máskor egynél korábban sosem fekszenek, most kivételesen már 11-kor aludt mindkettő, így kellemetlenebb volt a fél éjszaka pakolni. Sebaj, fogkefe, játszós ruha a táskába, pénz a zsebbe, pálinka (még) a hűtőbe. Lehet aludni egy keveset a nagy trip előtt.

Reggel 7-kor már gyülekező van (de minek?); persze, hogy a sok lusta még negyedkor meg tudjon fordulni az ágyban, és így is csak jót mosolyog, mert a bALEKok minden elpakolnak. Így is volt, indokolatlan mennyiségű sör, bor, hús került a 6.-ról a földszintre, menedzsereket megszégyenítő precizitással. Majd a buszba, és aki már túl volt néhány falat reggelin az örömmel nyugtázta egy-egy korty pálinkával, miegymással.

Negyed kilenc fele, mikor az utolsó füstölgő is felszállt a buszra végre kezdetét vette a nagy utazás. Bő 10 percet robogtunk, egészen a Tescoig, ahol szigorú 20 perces intervallum volt kiszabva mindenkinek, pisire, kakira, vásárlásra, csövessel való ismerkedésre. Természetesen a Valtbizen kívül mindenki tartotta magát ehhez.

Sebaj, robogtunk tovább, egészen a varázs mondat meg nem ismeréséig. „Álljunk meg majd inni, álljunk majd inni…valahol”. Nem kellet több a hátsó sornak, és ment a kántálás. Talán Százhalombatta határában járhattunk, mikor a csomagtartóból előkerült a lopócső, a boros kanna, és persze kéznél volt Ezetil is.

Az út további része számomra is homályba vész, mivel mindig volt, aki vagy jobbról pálinkával kínáljon, vagy balról borost töltsön. Így kisebb játszóházzá avanzsálódott a busz belseje. A Kohlenbrennerek szolidan pisontoztak elől, és Vityó is csak sunyiban részegedett, a busz középső részén pedig Boldi felügyelte a borcsapot. Hátul Niki, Lilla, Emese hangját lehetett hallani felváltva, vagy egyszerre. Különböző nóták és dalok megnyilvánulásaként. Egy következő forspont: Göd következett, ahol a legkedvesebb Partymacskák és Balu csatlakozott, az addigra totál(?) részeg társasághoz. Miután lekászálódtam a buszról egy nagydarab bormintás CSAKos pólóra lettem figyelmes, amint megszólal: „Itt a Demus??!! – Szia Kriszta…” és Pepe pöcsével autentikus módon köszöntötte Krisztit és a lányokat… Butters közben hányni ment az aluljáróba, de csak röhögni bírt, mert Zsickó csak nyomta az orra alá azt a büdös barna üveget, mintha muszáj lenne…

Szóval a rövid éjszakai alvásnak, és az egy-két korty alkoholnak köszönhetően azt vettem észre, hogy épp nem esik az eső, és már a hegyek között járunk bőven. Az elsőként Selmecre látogatók lassan megszabadultak a cipőktől, és kezdetét vehette a gyaloglás, át Banska Stiavnica határán. A portfólió sorozatok és a nagy örömködést követően haladtunk tovább a dimbes-dombos vidék felé.

Mikor az Óváros szívébe értünk több-kevesebb örömmel vettük tudomásul, hogy a bort, kenyeret, kólát, sört muszáj megsétáltatni. A bebaszottaknak ez különösen nagy kihívást jelentett. 

Senki nem gondolta volna az első menet után, hogy ez a cipelés valamikor befejeződhet, de láss csodát, ott voltunk a Rumli aulájában. Kedves, mosolygós portás néni szívélyes köszöntése után mindenki elfoglalhatta a lakosztályát, és indult az esti séta.

Kerpely Antal sírja volt a megálló, ahol az eső áztatta földillat és a rigók harsány csiripelése, illetve a sírkövek látványa egy pillanat alatt a múlt századba repített, ezt csak a „Szerencse fel…” strófája tette még izgalmasabbá.

A tiszteletadás után betértünk a Lármafába, hogy egy kis abszinttal köszöntsük hagyományaink bölcsőjét. A keleti szellemet idéző kialakítás hamar magával ragadt, és a jázminos pipa, plusz a zöld angyal csókja egy csapásra olyan bódult állapotba repített, amelyet soha nem fogok elfelejteni.

Fáradt seregként tértünk vissza szállásunkra, és mivel élvezni jöttünk a szabadságot, ezért hamar party hangulat alakult ki az emeleten. Emlékeim homályosak, és talán épp elég mindenkinek, ha a jó érzés megmarad. Lényegében, aki pólóba jött be, az buzi volt, szerencsére ezen, Pistike és jómagam is segítettem; Vityó a sörrel játszott szökőkutat, Butters kereste a személyiségét, Helga pedig a pólóját…

Nagy megdöbbenésemre szolgált egy magas szemüveges ember megjelenése, aki kifejezetten józannak tűnt. Azt gondoltam, hogy valami tanár tévedt el, vagy valami régi ismerős, minden esetre Csempésszel érkezett, akkor akkora baj nem lehet – gondoltam. Később mikor összeállt a kép, és rájöttem, hogy „közülünk való” már nem féltem a közelében. Sőt, azóta szálló igévé vált mondást is többen tőle eredeztetik, ez pedig nem hangzik másképp, minthogy: A Buli Él! (Zabava Zsije!) -innentől kezdve mindenki tartotta magát ehhez a tőmondathoz. Aki egy kicsit fáradtabbnak tűnt, és /vagy kevésbé aktívnak annak pedig az alábbi kérdő mondatot tették fel a dicsőséges FIRMÁK: Ez Neked Selmec? Innentől kezdve nem volt vitás, mindenki ment tovább a dolgára, vegyes érzelmekkel az arcán.

Idő és tér ugrás megint.

Állítólag hajnalhoz volt közel az idő, mikor két zöld ruhás fickó az Ende! Schlafen! kiáltásokkal teljesen lehangoltak mindenkit, és felfüggesztésre került az este.

Gondoltam akkor lefekszem, pihenek. Már pizsamában jártam, és felvettem a magzat pózt, mire apró neszre lettem figyelmes: Ahhh..uhhh…aaaahh… Nem kellet nagy tudomány, hogy rájöjjek valaki mellettem nem „alszik”, egyedül.

Több sem kellet, kikászálódtam az ágyból, és a frontvonalak mögé hatoltam. Nem volt mit tenni, a buli meghalt (ekkor még nem tudhattam, hogy a Buli -igenis - él! ), és akinek volt helye az már aludt. Gondoltam jó fej leszek és Csempésszel még egy keveset kártyáztam, meg boroztam. Először találkoztam ezzel a játékkal, amit mutatott, és így is sikerült felül kerekedni, nem nagyon volt több kedve (Csempinek) a magyar paklihoz. Gondoltam az angyalkártya jobb lesz, de nehezen akarta érzelmeit kibontakoztatni, így arra jutottunk, hogy pihenjünk.

Bő másfél óra alvás után jöhetett, folytatódhatott a takarítás és a rendrakás. Később a reggeli torna (köszi Figura!), és az ízletese májkrémes kenyér (köszi Edo, Kriszta!)

Miután mindenki energia dús és üde volt, hátunkra vettük a várost, és egészen a Szentháromság Térig erőltetett menetben robotoltunk (mivel lejtett). Megörökítettük a pillanatot, és ugyan így a Mafla-sarkon is. Innen a következett a Terrasz és sorban a Paloták. Az óriás fenyők megölelés után ki-ki kedvére vásárolhatott mindenféle haszontalan dolgot aminek aztán otthon nagyon örülnek a testvérek/szülők. Miután mindenki kedvére költötte euróját a hullámvasúton újra fölfele (míly’ meglepő?!) indultunk. A Leányvár minden egyes szegletét bejártuk, és értékes történelmi többlettel lettünk gazdagabbak, hála figyelmes, szép hangú Praesesünknek. Így ismerkedhettünk meg az azóta ikonná vált Balek Rezsővel is (na, ki találja meg jövőre?).

Kevéske kitérővel törtük meg a hegymenetet, mindenki átöltözött játszósba', és irány az Abszint-tó (azóta se tudom, hogy kell pontosan írni). A haragos, ciánkék vizű csodás látványt - amelyhez foghatót nem igazán láttam még- kár lett volna kihagyni. Nem is nagyon bocsátkozom tájleíró anekdotába, hisz’ aki látta annak lelki szemei előtt ott él máig, aki nem, az nem. Az idilli látványt Balunak a hab teste tette még teljesebbé, és felejthetetlenebbé. Ugyanis Ő nem volt szívbajos megmártózni a néhány fokos vízben (Vivát!).

A csapat egy része tovább baktatott, a Paradicsom-hegy magaslata felé, a lustábbak (köztük én is) hazatértek, és a büdös zoknik levétele után nekiálltak szakestet rendezni. Ezzel kapcsolatban az első emlékem, mikor Pistikével vegyítjük a bort és a kólát, illetve Pepe némileg illuminált állapotban szeretné szomját oltani (nem vízzel).

Tudniillik eme szép darab CSAKos példánynál a rekreációs szerek használata teljesen magától értetődő. Hiszen ekkorra Lady Pepe (ahogy említeni érdemes!) már túl volt egy szívkoszorú műtéten, egy lábtörésen, és három ujj elvesztésén. De szerencsére a gyógyvíznek és bámulatos képességének, hogy amint elfelejti betegségét meggyógyul, estére már-már tökéletesen érezte magát!

Készséggel segítünk Neki szomját oldtanii; és lassan - a később Etalonná’ avanzsálódott - Klára ékes szájából felcsendül a „Sza-Sza-Szakestély”. Ekkor még senki sem tudta (a delikvens viszont biztosan egész nap készült rá), de Bruno lett az Elnök (Vivát!). Ami még meghatározta a dolgok folyását az pedig a Kontrák (Boldi, Pepe, Potyka). Jut eszembe, mindenki legkedvesebb Major Barbarája felavatta gyűrűjét, kupáját. Szóval nem igazán lehetett szóhoz jutni a sárga szalagtól, de nem hinném, hogy ezt utólag bárki is bánja.

Részletezném még a dolgokat, de nem igazán emlékszem…

Viszont érdemes még megemlíteni, hogy az este nívóját nem csak a diákság hanem a Tanárurak...és Lenke :) jelenléte is emelte. Igazán örültünk, hogy nem csak a félúton hagyott lexikális tudást keresve (Barbi, Klári) jöttek utánunk, hanem a diákélet legszebb perceit is szerették volna a nebulókkal tölteni.

S külön kiemelném az újságírást doktorát, akit ősztől talán már a korhelykedés doktorává is  avathatnak (keresztelhetnek)...

A hajnal láb, és alkohol, - had ne mondjam  - fingszag negédes illatati hozta elém. Illetve egy mélységesen csalódott kenyeret; mikor már kiértem a mosdóba. Hamarosan világossá vált számomra a képlet: Zsickó a porcelán kamionon aludt és ezzel egész éjszakára ki is sajátította magának a wc-t. A szent pékáru pedig óvta álmát.

Miután mindenki összecihelődött nekiindultunk a bányának, a Csókligetnek, és a Kálváriának. A bányában Ottóbá’val lespanoltunk, és szerintem mindenki örül, hogy nem voltunk bányászok 100 évvel ezelőtt.

A Csókliget csodás hely, bár nem tudtuk, hogy ott vagyunk az elejétől fogva mégis a jó hangulat megmaradt. S megtaláltuk az ominózus 'E' betű vélhető helyét is. Ezek után egy darab rönkkel (majdani Fuchs bot) vettük az irányt a busz fele.

Az aznapi utolsó állomás a Kálvária volt. Csodás TRANSZCENDENS (lat 1. fil. értelemmel fel nem fogható, a megismerés határain túli, tapasztalat feletti, érzékfeletti, nem anyagi) élményekkel lettünk gazdagabbak, amihez hozzájárultak a(z itt-ott felújított) Kápolnák, és a csodás kilátás; talán a néhány üveg sör. Miután Figurát új cimboráitól sikerült elszakítani haza (jaaj, milyen természetes lett eme szó) indultunk. Az este a változatosság kedvéért az ivásról szólt. Aki addig nem tette volna meg, most nagyon durván…, szóval volt vetélkedő (hála Gabinak!) amit a Firmák nyertek (az összes EKS!-el együtt). S volt repülőszőnyegezés, ha valaki nem emlékezne volt sörpárbaj is (4x), itatás, lelkizés, (wé)czé-czózás, stb…

A dolgok egy része a feledés örök homályába merűl(t), a másik része pedig Selmecbányán maradt. No, meg bizonyos dolgokat jobb nem feszegetni.

A takarítás, pakolás után mindenki egykedvűen vette tudomásul (kivéve Ádámot aki épp az útra való borosát töltötte), hogy el kell válnunk a hőn imádott portás nénitől. Lefele már sokkal barátibb volt a pakolás (elfogyott az összes bor/sör! a kiváló kólákkal egyetembe). Lassan robogtunk az Ipolyság fele, ahol még egy ízletes kajálás belefért, na meg egy "potravinyi" meglátogatása.

A város határában volt aki jókedvűen nótázott, volt aki aludt, esetleg szenvedett, de talán az érzés közös volt ami legbelülről fakadt, és ami engem most, ebben a percben is könnyre fakaszt. Az nem más, mint az együtt töltött idő és élmény a hagyományaink bölcsőjében!

Az i-re a pontot (minden helyre pakolása után) természetesen a gyűrűk átvétele jelentette…

Ez úton is szeretném kifejezni hálámat, és nagyrabecsülésemet a 2009/2010-es Műszaki Tanár Valéta Bizottságnak, mert nem csupán egy „Selmeccel” lettem gazdagabb, hanem új értelmezést nyert a barátság fogalma számomra.

Két részletben állt össze ez a kis beszámoló, remélem mindenki kedvét leli a sorok olvasásában, és kicsit újra mosolyoghat az élmények tömkelegén. Azt hiszem:

Vivát Selmecbánya!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.