Idén (2010), október második péntekjén "tárta" nagyra kapuit a hagyományos Leopárd bál. A jövőre 20 éves „nagymacskák” büszkén invitáltak minden kedves bálozót a Dózsa mozi bejáratánál. Nem csak jó kedvvel és széles gesztussal, de finom welcome drinkkel (pálinka) is vonzották a közönséget.

A korán érkezők filmvetítésen, és kötetlen beszélgetésen vehettek részt. A mozi nem mással, mint Lovik Károly örök klasszikusával - A leányvári boszorkánnyal - repített vissza minden kedves érdeklődőt a történelmi időkbe.

Nagyjából kilenc óra tájékában elkezdődött hivatalosan is az este. Harazin Tibor köszöntette az egybegyűlteket, és természetesen az asztaltársaság (esetleg) rég nem látott tagjait. Majd néhány kedves szóval a bál fővédnöke Dr. Gyarmati Mariann üdvözölte, és bíztatta jó hangulatra a résztvevőket. A továbbiakban még bemelegítés képen felcsendült Tiszai Péter József szájából Paff, a bűvös sárkány nosztalgikus dallama. Öröm volt látni, hogy az addigra közelebb merészkedő nagyérdemű milyen gyermeki áhítattal énekelte a refrént.

Innentől kezdve lehetett a régen látott bursch társakkal nosztalgiázni, nevetgélni, esetleg élcelődni. Az élményt Hegyi István és barátai tették még autentikussá egy kis halk zenéléssel. A bál szépe választás előtt, az előző nap megrendezett VIII. Leopárd Cantus Verseny győztesét (Karacs Csaba) hirdették ki. A – miskolci – Cantusok Köre delegáltjai előzőekben ékes példával megmutatták hangjukat, és lexikális tudásukat. Így méltán lehetnek büszkék az élces hangú gépészmérnökök magukra – Vivát! Oly annyira jó volt a hangulat, hogy a bál „legszebbjét” csak némi késedelemmel - az eredeti időponthoz képest – sikerült megválasztani. Na persze itt minden hölgy szépsége nem érvényesülhetett, de úgy láttam nem vette zokon egyik szépség sem, hogy nem az övé lett az elismerés. Később a komoly beszélgetések egyre inkább átcsaptak nevetgélésbe, akik pedig kellő bátorságot éreztek, azok hamar táncra perdültek. Ekkor már Kelemen Angelika és barátai húzták a talp alá valót. Éjfélt követően – a tombola után - pedig minden igaz szívű Sztálinvárosi Leopárd kiállt a színpad elé és nagy-nagy átéléssel dalolta az „Úgy élek, mint egy schlendrián…” kezdetű nótát. Amihez (hej) nem volt senkinek sem köze az a (nótával járó) pohártörés volt. A hátralévő időben, még egy kiváló korhely leves volt hátra, amit mindenki szemmel láthatóan jóízűen fogyasztott.

A fesztelen mulatozás fáradalmai engem ekkor már megkörnyékeztek, így hatalmas mosollyal az arcomon, és teli gyomorral indultam hazafelé a város szívéből.

 
Képek még . . .

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.